Évezredek építészeti öröksége (A 15. Országos Műemléki Konferencia Budapest, 1989)

Nyitó plenáris ülés - Marosi Ernő: Évezredek műemlékei

kívánja elhelyezni a restaurátor saját korának sz ignatúráját az emléken, környezetében vagy az emlékegyüttes, a történelmi település szövetében. Mert rendszerint ez az a pont, ahol a műemlékvédelem átcsap történelmileg nőtt emlék megőrzéséből az öntudatos emlékállításba, az evolucionizmus szemléletének alapján, a magát csúcsponton látó nemzedék akaratának megőrzésében. Balga és nevetséges ez az álláspont, mert nem számol az evolúció további menetével, a minket meghaladó jövővel, amelyre így nem a történelemből ránk maradt objektumot magát, hanem értelmezésünket és önnön hiúságunk monumentumát kívánjuk rákényszeríteni. Ennek a paradoxonnak különleges eseteit jelentik azok, amelyben a ma műemlékvédelme saját elődeivel szemben kényszerül állásfoglalásra. Mivel a műemlékvédelemnek magának is van történelme, vannak fejlődési szakaszai, a korábbi, általunk meghaladottnak tekintett restaurálások eredményei ma már nagyon gyakran a műemlékek individuális történetének meghatározó részei. Mivel a műemlékvédelem legkorábbi korszaka a középkori műalkotások restaurálására koncentrálódott, a mi középkor képünk emlékbázisát bizonyára sokkal erősebben determinálja a XIX. század ízlése, mint a róluk szóló művészettörténet-írás hagyatéka. A gyakran követelt visszarestaurálás csak öncsalás abban a számos esetben, amelyekben a müvek eredeti állapota fizikailag már nem létezik. A valóságban a régebbi restaurálás eredményeit éppúgy nincs okunk és jogunk az emlékek történetétől elkülöníteni, mint a régebbi szakaszok tárgyi emiékeit, vagyis ezt a történelmet csak egy bizonyos időpontig értékesnek, attól kezdve pedig el tör 1endőnek tekinteni. A tapasztalat arra tanít, hogy minden korszak emlékei az őt közvetlenül követő, vele szemben generációs ellentétet nemegyszer ellenszenvet érző periódusban vannak a legnagyobb veszélyben. Nehéz eldönteni, vajon a csendes átmenet rendszerint utii.tárius szemléletű, tömeges funkcóváifásokkal operáló beavatkozásai nyúlnak-e bele érzékenyebben a történeti hagyaték sorsába, vagy a társadalmi forradalmak kétségkívül látványosabb és emlékezetesebb emlékdöntései , rombolásai . Ez év, a Bastille lerombolásának kétszázadik évfordulója, világszerte alkalmat adott a múlttal és emlékhagyatékával való leszámolás, a történelmi cezúrát teremtő tömegakarat szerepének átgondolására. Annak a szélsőséges és szisztematikus emlékrombolásnak (a jakobinus diktatúra idején a konvent határozataiban is megnyilvánult) egyenes következménye éppen a modern emlékfogaicm, az egyetemes és a nemzeti történelmi emlék értékének tudatosulása lett. Henri Gregoir szavaival: "A barbárok és rabszolgák gyűlölik a műemlékeket, és szeretik és megőrzik őket a szabad emberek," Nemzeti gyűjteményekről éppúgy ettől az időtől beszélhetünk, mint a partikuláris, dinasztikus vagy imperiáiis érdekeken felülemelkedő, az egyetemes történetiség értékrendjén alapuló műemlékvédelem ről. A történetiség szempontja azt diktálja, hogy éppúgy megértsük a forradalmi radikalizmus eljárásmódját, mint a vandalizmussal ez is Gregoir kifejezése - ellentétes, az emberiség és a nemzet értékeit elsőként definiáló felvilágosult humanizmus álláspontját, De ugyanez a történelmi szemléletmód keli hogy megkíméljen attól a fatal izmustól is, amelyaz emlékrombolásban az elkerülhetetlen kataklizmát, a netán kapóra jött megkönnyebbülést, a dolgok természetes elrendezését vélné felfedezni. Éppen ellenkezőleg. A nemzeti történelmi hagyaték, s nem egyszerűen vagyon, fogalma immár