Évezredek építészeti öröksége (A 15. Országos Műemléki Konferencia Budapest, 1989)
Nyitó plenáris ülés - Marosi Ernő: Évezredek műemlékei
el nem hárítható erkölcsi kötelezettséget, történelmi felelősséget ró a művelt közösség minden egyedére, csoportjára, s végül az államra is. A laisser faire álláspontja lehetetlen. Az egyetemesség fenti, műveltségi és morális megközelítéséből következik, hogy nemcsak gyakorlatilag elképzelhetetlen és céltalan egy - a műemlékek védelmére berendezkedett - elszigetelt szervezet, apparátus vagy csoport magára hagyott tevékenysége. Az egyetemes történelmi értékrend csak akkor lehet jelen egy társadalomban, ha nem mégoly emelkedett szempontok alapján vallott abszolút értékek ápolása áll szemben a helyi, generációs vagy egyes társadalmi rétegek, csoportosulások által vallott és pártfogolt értékekkel, hanem helyet, lehetőséget és türelmet kapnak ezek a parciálisabb hagyományok is. Más alapon nem lehet számítani a társadalom figyelmére, és aktív részvételére céljaink megvalósításában, s másként haszontalan és doktriner vállalkozás az emlékek klasszifikációja, jogi és technikai védelme. Itt a műemlékvédelem szellemi - kulturális, tudati aspektusait taratottam szükségesnek hangsúlyozni, elhanyagolva a gyakorlati, szervezeti, kivitelezési, jogi és a többi vonatkozásokat. Ezek külön, bizonyára sok vitás kérdést is feltáró ülésszakok számára adnának tennivalót. Célom azonban ezúttal az volt, hogy éppen mivel ezekről ritkábban esik szó, hangsúlyozzam a műemlékvédelem tudományos bázisának szükségességét. Az eddig tárgyalt összefüggésekben -a műemlékügy mindenekelőtt tudományos tevékenység, a művelődéstörténetnek, művészettörténetnek, a régészetnek fontos, és tárgyából következően komplex diszciplínája. Az említett tudományágak - jól tudjuk - fontos szerepet játszanak a műemlékvédelem munkájában, amelynek minden egyes épület restaurálása előtt és közben szüksége van a történeti kutatás, a levéltári stúdiumok, ásatások és falkutatások adataira, és ugyanezen kritikai disziplinák eleven kontrolljára. Ezzel a praktikus célkitűzéssel a nyilvántartás és a gyakorlati beavatkozások keretében végzett szolgálataikkal azonban nem lehet befejezettnek tekinteni a műemlékvédelem érdekében tevékenykedő történész kutatók munkáját. Vajon elégedettek lehetünk-e azzal, amennyire a műemléki kutatások ténybeli és szemléleti eredményei a közművelődésnek, a köztudatnak vagy akárcsak az idegenforgalomnak rendelkezésére állnak? Elégedett lehet-e a művészettörténet-írás, a helytörténeti és művelődéstörténeti irodalom azzal a képpel, amelyet a műemléki kutatók összegzéseitől várhatnak? E kérdéseket valójában csak akkor lehetne számonkérő hangsúllyal feltenni, ha a magyar műemlékvédelmi apparátusban csupa lehetőségeit és feladatát tekintve is — szuverén tudós dolgozna, akiknek szabad történeti perspektívája - minden történeti kutatás elemi feltétele - nemcsak vágy lenne, amelyet azonban napi, ún. alkalmazott kutatási feladatok sorra meghiúsítanak. Pedig e tárgyperspektíva nélkül a műemléki kutatások aligha tehetnek eleget annak a feladatuknak, amely a nemzeti történeti hagyaték egészének feltárását, az értékek reális ismeretének előmozdítását jelenti. Épp ezeken mérhető le leginkább az egyetemes és a nemzeti feladatkör szoros korrelációja: olyan teendőkről van szó, amelyek minden civilizált népnek kötelezettségei, úgyszólván a civi1izá1 1s ágnak magának a fokmérői. Feladataink megfogalmazásában - történetileg is - Európaszerte az elsők között voltunk a XIX. század közepén. Megvalósítá-
