Évezredek építészeti öröksége (A 15. Országos Műemléki Konferencia Budapest, 1989)

Nyitó plenáris ülés - Marosi Ernő: Évezredek műemlékei

sukra ez kevéssé mondható el. Elegendő csupán a műemléki topográfiai munkák időről időre újból napirendre kerülő nehézségeire, az egyes művészeti ágakat bemutató corpusok jórészt beteljesítet1 en igényére, a monografikus kutatások elmaradására utalni. Nem egy, az örvendetesen megindult Lapidarium Hungaricumhoz hasonló modern kézikönyvre lenne szükség. Tapasztalatból tudom, mily bizonytalanul tájékozódik a művészettörténet-írás még a látszólag legjobban ismert terepen is ilyen összegzések támasza nélkül. Ugyanakkor mit várjunk a magára, és elavult, részben alig fellelhető kézikönyvekre utalt műkedvelőktől? Végezetül ebben az összefüggésben kell szólnunk a magyar műemléki kutatásnak egy specifikus kötelezettségéről. Műemlékvédelmünk első szervezetének, a Műemlékek Országos Bizottságának hatásköre 1918-ig köztudottan más volt, mint az az országterület, amelyre a mai OMF illetékessége vonatkozik. A Felügyelőség archívuma, könyvtára, fényképtára az egyik legfontosabb azoknak az intézményeknek a sorában, amelyek a történelmi Magyarország emléka-* nyagának dokumentumait, a rájuk vonatkozó tudományos kutatások eredményeit őrzik. A magyar művészettörténet-írásban a II. világháborút követő években tisztázódtak annak a pluralisztikus koncepciónak az alapelvei, amely az egyoldalúan magyar kulturális fölényt és kezdeményezést hangoztató korábbi történet fel fogással szemben megvetette művészettörténetünk közép-európai keretben való működésének reális szemléleti alapjait. Ebben a tekintetben csak gyarapodást hoztak azok a művészettörténeti kutatások, amelyek az egykori Magyarország emlékanyagát más nemzetek hagyományai szerint akár magukénak vallva - is vizsgálták a szomszéd országokban. A cseh középkori és barokk művészet szemszögéből való vizsgálat tagadhatatlanul gyarapította, árnyalta a Felvidék rokon emlékeinek ismeretét. Ugyanez mondható el az Ausztriához került nyugat-magyarországi emlékanyagról, a románság erdélyi emlékeiről. A mai Magyarország szerb emlékeinek reális helyét is nehezen ítélhetnénk meg az anyaország összefüggéseinek ismerete, szerb kutatók aktív közreműködése nélkül. A történeti kérdések megítélésében, a hagyomány értelmezésében a vélemények eltérhetnek, de viták során tisztázhatók. Az utóbbi idők fejleményei megtanítottak bennünket arra, hogy a jobbik esélynek tartsuk a műemlékek történeti hagyományára igényt formáló, őket kisajátító, de megbecsülő törekvéseket. A rosszabbik az, ha nem kellenek, ha olyan idegen testnek minősülnek, amit el kell törölni, tettleg siettetve vagy passzívan kivárva pusztulásukat, távoltartva tőlük és elüldözve azokat, akik hagyományukat elevenen tartanák. Műemléki kutatásuknak egyik legaktuálisabb feladata éppen ezekből a jelenségekből következik. Öncsalás lenne magyar műemlékvédelemről beszélnünk, ha ez nem jelentene egyet a magyarországi művészettörténet egész emlékbázisának védelmével, ugyanolyan igénnyel, amint szemmel tartjuk a történeti forrásanyag, az irodalomtörténeti emlékek és emlékhelyek, a néprajzi lelőhelyek sorsát. Sajnos, a legkritikusabb pontokon az óvó beavatkozás esélyei korlátozottak. Amíg a nemzetközi tudományos és szervezeti kapcsolatok rendszere nem könnyíti meg a hazai érdekek érvényesítését, esetleg a legfontosabb és a legveszélyeztetettebb emlékek esetén - miért is ne - akár hazai anyagi erőforrások vagy munkaerő felajánlását, addig sem hivatkzohatunk rajtunk kívülálló akadályokra. A hazai gyűjtemények ingóságai a magyarországi művészettörténeti és ré-