Műemlék-helyreállítások tegnap, ma, holnap (A 27. Egri Nyári Egyetem előadásai 1997 Eger, 1997)

Előadások - Herb SOVEL: A műemlékhelyreállítás és a hitelesség japán felfogása

hitelességi vizsgálatot végzünk, segítenek, hogy megértsük az értékeket. De ezeket az értékeket egy bizonyos módon kell megértenünk. Nemcsak specifikusan leírni egy bizonyos forrást, hanem megfelelő' távolságból kell nézni és értékelni őket, az értékek az épületek viszonyát sem hagyva figyelmen kívül. Talán ezek a tulajdonságok azok, amelyek a legfontosabbak, tehát kapcsolat van bizonyos értékek, bizonyos tulajdonságok között. Ha én mégis a meghatározásra összpontosítok az értékkel kapcsolatban, az azért van, mert a formatervezés minősége, vagy a forma minősége - eléggé magától értetődően -, a formai jegyek, a tervezési jellemzők, melyeket keresünk, hogy meghatározhassuk őket az értékekhez való viszonyukban. Nincsen hivatalos, meghatározott kódrendszer ezekre az értékekre, de meg lehet látni, hogy lehet-e csoportosítani a forrásokat ilyen kategóriákba. így meg lehet érteni, hogy a hangsúly hova kerüljön annak eldöntésében, hogy mely tulajdonságok a legfontosabbak a hitelesség vizsgálatánál. Az egyetlen dolog, amit meg szeretnék vizsgálni, annak a megértése, hogy a hitelességről folyatott vitáink az utóbbi 100-150 évben főként a műemlék mint anyag, vagy a műemlék, mint forma területével foglalkoztak. Az anyag és forma közötti vita az, mellyel a XIX. sz. folyamán mindig találkoztunk. A XIX. sz. elején, egy építész, akit a római Colosseum javítására, stabilizálására kértek fel és aki azt mondta. „Az értékek a tervezéssel, a formával kapcsolatosak, ezért én követem a tervezést ill. a formát a megerősítéskor." Ugyanezen épületnél 15 évvel később egy másik építész, akit arra kértek fel, hogy oldja meg ugyenezt a problémát, a megerősítés problémáját, nagyon másféle megközelítést választott. 0 az épületet műalkotásként, dokumentumként fogta fel. Azt mondta: Az én feladatom, hogy stabilizáljam úgy, ahogy én látom; az idő nyomaival együtt, láthatóvá téve mindenkinek." Tehát két megközelítési mód ugyanannál az épületnél a XIX. sz. elején. Az egyik arra összpontosított, amit én formai jegyeknek hívnék, a másik az anyag a szubsztancia jegyeit vette alapul. Az egész XIX. sz. folyamán a vita folytatódott e között a két pólus közölt. Ma is fontos ez a vita és a XX. sz, vége felé még mindig tart. Az én hazámban Quebecben, melyet a Világörökség Listájára jelöltek, az egyetlen, nagy restaurálási projekt 20-25 évvel ezelőtt kezdődött Quebec alsóvárosában, hogy a városrészt úgy állítsák helyre, ahogyan azon a napon nézett ki, mielőtt az angolok harcot kezdtek a franciák ellen. Az alapgondolat a forma, a tervezés volt, egy fontos történelmi pillanathoz kötve, mikor is a franciák elvesztették identitásukat a brit Kanadában. A hangsúly kevésbé esett a műalkotásra, főképp inkább a korabeli tervezésre, az épületek korabeli francia formájára. 20 év elmúltával Kanadában és Quebecben is már sokan kritizálják ezt a megközelítési módot. Az emberek azt mondják, hibát követtünk el, mivel kitöröltük az angolok történelmét, de kitöröltük a francia nagyapáink történelmét is. És ha ugyanezt a kérdést ma vetnénk fel a nagyközönségnek, vagy a szakembereknek, azt hiszem, másfajta döntés születne. Hasonló példákat lehet találni Európában is, a közelmúltból. Hildesheimben a háború után az igény egyszerűen az épületek újjáépítésére irányult, nem annyira a formára, az épületek identitására. De 1985-ben Hildesheimben a 60-as években épült épületeket lebontották és az épület háború előtti másával helyettesítették, mintegy visszaállítva a közösség polgárainak identitását. Mondhatjuk, hogy ez rekonstrukció, nem restaurálás, de mindazon által a hangsúly az eredeti formán, az eredeti terven volt, és egyáltalán nem azon, hogy a folytatólagos történelmet vegyük figyelembe, melynek persze megvolt a saját időbeli folytonossága a 60-as, 70-es és a 80-as évek elején. Van egy fatemplom Karéliában, Oroszországban, talán a legfontosabb fatemplom a világon. A műemlékvédők fő célja az volt, hogy megőrizzék a 240 éves építmény fennmaradt anyagát. Kívülről nézve a konzerválás elérte a célját, a műemlék jelen van, van mondanivalója. Belül azonban a helyreállításért komoly árat kellett fizetni. Az épületen belül nincs semmi, nincs ikonosztáz, nincsenek belső terek, csak egy acélváz, melyet azért építettek be, hogy a faelemeket alátámassza. A megoldást sokan kifogásolják Oroszországban és