Népek és nemzetek közös építészeti öröksége (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1988 Eger, 1988)

Román András: Ember – nemzet - emberiség. Az identitás kérdései az építészeti örökségben

Mindkét apropó — az örömteli meg a fenyegető is — alkalmas arra, hogy elgondo kőzzünk azon a kérdésen, ami éppenséggel nem új, csak korábban alig s;:inteltünk neki figyelmet, hogy ti. kié, kiké i : építészeti örökség: egyes embereké, kisebb vagy nagyobb közösségeké a nemzeté vagy az egész emberiségé? Vizsj.. Jva ezt természetesen nem jogi értelemben, hanem morálisan, filozófiai oldalról. Nem új a kérdés, hiszen nencsak ma akarják paranoiás diktátorok az emberek, nemzetek identitását kifejező építészeti örökséget lerombol i, de ezt tették zsebdiktátorok évtizedekkei ezelőtt is számos vidéki városunkban — csak akkor a kérdésnek hange adni nálunk még parázna dolognak számított, tiltakozni ellene pedig fel se merülhetett. Az építészeti örökség hármas értékrendje — történeti, esztétikai, etikai érték — F; gányi Frigyes alapvető tanítása óta Magyarországon közismert. Ebből a történeti érték annak a kifejezője, hogy z műemlékek elmúlt idők élő tanúságaként számot adnak történelemről, kultúráról, gazdasági viszonyokról, technikáról — de annak is, hogy eközben az emberek identitásának a kifejezésére is alkalmasak, mi több: azt szimbolizálni képesek. A párizsi Eiffel torony Párizs szimbólumává vált a felépítése óta eltelt évszázad alatt. De szimbóluma a párizsiaknak, a franciáknak is. Nem véletlen, hogy ha a plakáton, rajzon, bárhol ábrázolják a tornyot, mindig odarajzolják a tetejére a trikolort — holott a valóságban nem szokott feilobogózva lenni. Kié, kiké hát a műemlék, kinek, kiknek az identitását fejezi ki? Hihetni, hogy a műemlék fogalmának a meghatározásából lehet kiindulni. A magyar jogszabály ezt mondja: „Műemlék a hazánk történeti múltjának jellegzetes, pótolhatatlan olyan emléke /építmény és egyéb alkotás, annak tartozékai, továbbá a vele kapcsolatos képző- és iparművészeti alkotások/, amely az ország gazdasági - társadalmi és kulturális fejlődésének tárgyi bizonyítékául szolgál, s építészeti, történeti, régészeti, képzőművészeti.iparművészeti szempontból kiemelkedő jelentőségű." A Velencei Karta szerint: „A műemlék fogaimán olyan önálló építészeti alkotásokat és városi vagy falusi együtteseket értünk, amelyek valamely sajátos kultúrának, jelentős fejlődésnek, vagy történelmi eseménynek tanúi. A műemlék fogalma nemcsak a nagy alkotásokra terjed ki, hanem azokra a szerény művekre is, amelyek az idők folyamán kulturális jelentőségre te

f

tek szert." Az UNESCO kulturális és természeti világörökség koncepciója szerint pedig kulturális örökségnek minősülnek „azok a műemlékek, építészeti, monumemtális szobrászali, vagy festészeti alkotások, régészeti elemek és szerkezetek, feliratok, barlangi építmények és azok csoportjai, amelyeknek egyetemes értéke történeti, művészi vagy tudományos szempontból különleges." A magyar jogszabály /és értelemszerűen a más nemzetiek/ a maguk szempontjából tekintik műemléknek az emlékeket, a Karta és a konvenció pedig — mint a világ egészére érvényes irat — a kié? kérdést nyitva hagyja, a válaszhoz nem visz közelebb. Véleményem szerint az építészeti örökség szellemi, erkölcsi tulajdon jogának kérdése a műemlék abszolút értékével áll összefüggésben. Úgy vélem — s ebben nem tudtam szakirodalomra támaszkodni, ilyet nem találtam s legjobb tudomásom szerint ez a kérdés még feldolgozatlan, tehát úgy vélem: — minél kisebb jelentőségű emlékről van szó, annál lokálisabb az érték s minél fontosabb: annál inkább van köze ahhoz másoknak. Ismeretes a műemléknek az a tulajdonsága, hogy nem határozható meg, mennyi az a minimális lörtéiieli-esztétikai-etikai tartalom, ami a műemlékké váláshoz szükséges. Egyes országokban magasabbra emelik a műemléki értékelés mércéjét, másutt alacsonyabbra. Ez még csak összefüggésben sincs feltétlenül az illető ország műemléki gazdaságával: köztudott, hogy Csehszlovákia műemlékileg gazdagabb Magyarországnál, de a védett emlékek száma nem arányosan nagyobb, hanem annál több a védett műemlék. Manapság, amikor társadalmi igény a műemléket védeni, gyakori a konfliktus a múltját értékelő lakosság és a műemléki hatóság, a műemléki jogszabály között, mert van egy olyan értéksáv, ami központüag nem védett, de amit az identitására ébredt lakosság számon tart és óv. Ezt az

.ellentmondást úgy szokták áthidalni, hogy különbséget tesznek műemlék és a nála szélesebb fogalom, az építészeti örökség között. Az előzőt jogszabály védi, az utóbbit a közösség spontán öntudata. Azt hiszem, elfogadhatjuk szabálynak azt a megállapítást, hogy minden közösségnek szuverén joga, hogy építészeti örökségének határait — legalább lefelé — maga állapítsa meg. Emberek egy meghatározott csoportja számára leginkább egy-egy település lakóinak — az az építészeti örökség, ami a saját identitásuk kifejezése szempontjából lényeges. Lehet, hogy műemlékileg gazdagabb vagy egyszerűen régibb településeknek nem lenne az, nekik azonban az a saját múltjukat kifejező építészeti örökség. Tavaly Kanadában járva müemlékes barátom elvitt egy Lacomb nevű kisvárosba, amely büszkén hirdeti határánál egy nagy táblán: Historie town - történeti város. A történetiséget — mint megismerhettem — a főutca egyik oldalának egy kb. 100 m-es szakasza jelenti, ami az 1910-es években épült s csak kevéssé van átalakítva. Azóta egy rádióriportból azt is megtudtam, hogy New Yorkban a zömmel társadalmi szinten szervezett műemléki bizottság védetté nyilvánította a Times Square Pepsi Cola fényreklámját, mint a város jellegzetes, hagyományos elemét, a New York-iság egyik kifejezési formáját. A minap egy újságíró felelősségre vont, hogy az Országos Műemléki Felügyelőség miért nem védi a biatorbágyi viaduktot, pedig a helyiek műemléknek tekintik. Lacomb, New York és Biatorbágy fiai egyaránt tekinthetik építészeti örökségüknek mindazt, amit védeni érdemesnek és lehetségesnek tartanak. Az övék, az ő örökségük, csak az övék. Másként állunk az értékében jelentősebb műemlékekkel. Amikor Veres József egykori budapesti tanácselnök úri szeszélyében leromboltatta a Nemzeti Színházat és a margitszigeti Ybl fürdőt, nemcsak a budapestiek örökségét csonkította meg, hanem az egész magyarságét. Éppen így Veszprém, Székesfehérvár történeti negyedeinek lcrombohisa sem helyi ügy, azaz nem lett volna szabad annak lennie. Valami hasonló vonatkozik a népi műemlékek sorsára is. Egyéni vag)' nemzeti kérdés a falvak átépülésével hagyományos parasztházaink ezreinek, tízezreinek eltűnése? Nem tartom kétségesnek, hogy itt is az egyéni és társadalmi érdek olyan konfliktusáról van/volt szó, ami végül is az utóbbi vereségével, a nemzeti kulturális örökség csonkításával járt. Még jelentősebb emlékek esetén az ember vagy a kisebb közösség eszmei tulajdonosi partnere már az egész emberiség lehet. Velence építészeti együttese már nemcsak lakóié, nem csupán az olaszoké, hanem az emberiségé. Bármilyen sérelmével a világ valamennyi embere és népe szegényedne. Ezt vette figyelembe az UNESCO, amikor 1972-ben határozatot hozott arról, hogy a földgolyó kiemelkedő természeti és épített környezeti értékeit jegyzékbe kell foglalni, s biztosítani kell sérelem nélküli fennmaradásukat a jövő nemzedékei számára. A világ kulturális örök-