Műemlékállományunk bővülése, új műemlékfajták (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1987 Eger, 1987)

Román András: A műemlék fogalmának kiterjedése

épüljön az Erzsébet híd környezetének új együttese. A felfogás általános volt a társadalom különböző rétegeiben. A tudományos munkák éppen úgy megálltak a székesegyházaknál, váraknál és kastélyoknál, mint a bédekkerek. Az újabb szerény emlékek még sokaságukban se kerülhettek egy szintre amazokkal. A XX. századi szemléletváltozás legfőbb eredménye nem új műemlékfajták bevezetése, hanem a műemléki értékelés demokratizálódása, ha úgy tetszik, az igényszint leszállítása. Dvorak nyomán főleg az olasz Giovannoni hangsúlyozta a két világháború közti időben az egyszerűbb emlékek fontosságát, az együttesnek, mint legkomplexebb műemléknek a jelentőségét. Ez a szemlélet győzedelmeskedett 1931-ben, amikor a világ lényegében első műemléki világkongresszusán, az ott megfogalmazott ún. Athéni Kartában helyet kapott a városi, városképi együttesek védelmének szükségessége. Az azóta eltelt jó fél évszázad alatt ez a szemlélet kiterebélyesedett, általánossá vált, és a XX. századi műemlékvédelem fő princípiuma lett. Hangsúlyozom: két különböző, de szorosan összefüggő dologról van itt szó. Egyrészt arról, hogy a szerényebb, korábban nem értékelt épületek is műemléki értéket nyertek. Másrészt arról, hogy ezek összefüggő együttese maga is műemlék. „A műemléki értékű együtteseket különös gonddal kell kezelni, meg kell őrizni egységüket, gondoskodni kell felújításukról, rendezésükről és helyreállításukról. Az ilyen területen konzerválási és helyreállítási munkákat az előző pontokban kifejtett elvek szerint kell végrehajtani" — mondja a Velencei Karta a történeti együttesekről. Ezzel a műemlékvédelemnek egy korábban ismeretlen, teljesen új ága fejlődött ki, ami napjainkban a műemlékileg fejlett országokban már a tevékenység gerince: a történeti együttesek védelme. Kiderült, hogy ha az együttest magát műemléknek tekintjük, a műemlékvédelem elvesztette korábbi autark voltát, és a városfejlesztés, az urbanisztika egyik ágává nőtte ki magát. Ezzel — meggyőződésem szerint — nem veszített korábbi jelentőségéből, hanem nyert általa. Addig ugyanis a műemléket a várostól különálló, annak fejlődésétől független dolognak kezelték, így „magasabb" szempontból lehetett dönteni sorsa felől. Ha viszont a műemlék és a város sorsa egy és oszthatatlan, a városfejlesztési politikába bele kell játszania a műemléki érdekeknek. Ennek a fejlődésnek az eredményeként indult meg — főleg a II. világháború után — a történeti városrészek rehabilitációja. Hogy mennyire új fogalomról, voltaképpen új műemlékfajtáról volt szó, mutatja, hogy a Velencei Karta, amelyik pedig részletes utasításokat ad a műemlékek konzerválására és restaurálására, megáll az idézett mondatnál. Több mint húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a történeti városok kartája megfogalmazódhassék és ez év őszén elfogadásra az ICOMOS kongresszusa elé kerülhessen. Kérem figyeljék meg: az okmány a történeti városok kartájának elnevezését viseli, s ez újabb továbbmutató tény. Arról tanúskodik, hogy a szemlélet folyamatos tágulásával a műemlékvédelem már nemcsak egyes együtteseket, városképi kompozíciókat, legfeljebb városrészeket, többnyire a történeti városmagokat tekinti műemlékeknek, hanem magukat a városokat. Sok év sok szomorú gyakorlata ölt testet ebben a felismerésben: ahogy az egyes műemlék degradálódik tőle idegen, elrontott környezetében, ugyanez áll a történeti negyedre, a műemléki együttesre. Veszprém vagy Debrecen példáján jól lemérhető, hogy a város külső vagy közbenső területeinek szellemtelen és színvonaltalan átépítése tönkreteszi magát a várost akkor is, ha a védett mag nem is szenvedett nagyobb csorbát. A városnak, a településnek mint műemlékfajtának az elfogadása még nem általános. Vannak ellenzői itthon és világszerte egyaránt. Magam mégse tartom kétségesnek, hogy a Dvorak felvázolta ív végpontja csak ez lehet. A műemléki felfogás tágulásával, demokratizálódásával függ össze a minősített műemlékek számának nagyon jelentős növekedése. Dercsényi Dezső kis könyvéből, a Mai magyar műemlékvédelemből tudjuk, hogy a századforduló körül, az akkori Magyarországon a hivatalosan műemléknek számító épületek száma kevesebb volt ötvennél. Hasonlítsuk össze ezt a számot a mai közel tízezerrel. Pedig ma már kezdjük azt is felismerni, hogy az ország védendő építészeti értéke ennél jóval tágabb. Ugyancsak Dercsényi írja, milyen nehézséget okozott, mennyi okos taktikázást igényelt az ötvenes években az első hivatalos műemlékjegyzék elfogadtatása, a maga akkor kb. tizenkétezres állomá. nyával, amit a hatvanas években vagy 30%-kai csökkenteni kellett. Ne csodálkozzunk hát azon, hogy a filozófiai, a pogányi értelemben műemléknek tekinthető, tekintendő értékek sokasága maradt védelem nélkül. Közülük az idők során nagyon sok elpusztult, de a kör a felfogás demokratizálódásával s az idő előrehaladtával állandóan bővül is. A magam becslése szerint ma mintegy 30 ezer körül mozoghat azon építészeti emlékek száma, amelyek értéknek tekintendők, amelyek a védett műemlékekkel együtt hazánk építészeti örökségét alkotják. Az építészeti örökség kifejezés a jelen évtizedben vált általánossá világszerte. Azt fejezi ki, hogy az építészetileg értékes és fontos emlékek köre szélesebb a műemlék szó jogi értelmezésénél. Kifejezi az emberek, a társadalom identitásra ébredésének tényét, azt az igényt, hogy a múltján, az identitásán őrködő embert nem érdekli, hogy a miniszter vagy más illetékes személy szerint mi műemlék és mi nem az, hanem magáénak és értéknek tekinti mindazt, ami kifejezi számára az építészet nyelvén a hazát, a szülőhelyet, a genius loci-t. Nagyon érdekes és nagyon örvendetes, hogy ez a felismerés nem passzív, hanem ha kell, militáns jelleget ölt. Az identitást kifejező építészeti örökségért a helyi társadalom mind gyakrabban emeli fel szavát. A finnországi Tampereben néhány éve a helyi lakosság egységes fellépése mentette meg a lebontástól Pispala városrészt, ezt a jellegzetes, de nem védett század eleji munkás lakónegyedet. A magyar műemlékvédelem ezekben a napokban adhat számot modern történelme során első ízben, hogy az identitásában megbántott társadalmi harag megvédett Mezőtúron egy nem védett épületet. Székesfehérvárott kilenc vállalati közösség összefogása nyomán menekül meg az enyészettől a rác templom melletti, mindeddig nem védett népi építészeti együttes. Olvashattuk néhány hónapja, hogy Leningrádban az építészeti örökség védelmezői tüntettek az Ingleterra szálló lebontása ellen. Szeretném megérni a műemlék fogalmának olyan kiterjedését, hogy műemlékjegyzékre nem lesz szükség, mert az építészeti érték védelme evidenciává válik. A műemlék fogalmának kiterjedésével és demokratizálódásával új műemlékfajták is megjelentek. Időben talán legelőször a népi műemlékek védelme bontakozott ki, már a negyvenes-ötvenes években. Magyarországon lényegében 1960 óta folyik a paraszti kultúra emlékeinek védelme, ekkor kerültek az elsők védelem alá, s ekkor állították helyre