Műemlékállományunk bővülése, új műemlékfajták (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1987 Eger, 1987)

Román András: A műemlék fogalmának kiterjedése

az elsőt Nagyvázsonyban. Azóta ez a tevékenység szervesen beépült a magyar műemlékvédelem elméletébe és gyakorlatába, ami pedig a világgal való összehasonlítást illeti, abban is megálljuk a helyünket: kevés országban folyik olyan intenzív in situ védelem, mint nálunk s arra is kevés helyen van példa, hogy öt történeti faluközpont áll védelem alatt. Nem mond ennek ellene az, hogy mindezek ellenére nagyok a veszteségeink, s az se, hogy a népi műemlékek megbecsülése is inkább a városi emberek körében általános, a falusiakéban nem. Az egyéb új műemlékfajtákról most csak nagyon utalásszerűén szólok, hiszen részletes taglalásukra külön előadásokon kerül sor. Ilyen új, manapság lendületesen kibontakozó ága a műemlékvédelemnek az ipari műemlékek s a vele rokon vasúti műemlékek védelme. Közös jellemzőjük, hogy nemcsak épületekre terjed ki kutatóik és művelőik figyelme, hanem a technológiai, üzemi berendezésekre, építményekre is. Hasonló a helyzet az agrártörténeti emlékekkel, amin nem a paraszti gazdaság, hanem a nagyüzemi mezőgazdasági termelés műemlékeit értjük. Minthogy a mezőgazdaságban a technikai fejlődés általában lassabb, mint az iparban, ez előbbi műemlékeink többsége ma is szolgálja a termelést. A munkás lakótelepek, a barlanglakások szintén legújabban kerültek a műemléki érdeklődés homlokterébe. Ez előbbiek egyben a városépítés történetének is tárgyát képezik. Az egyszerű, rendszerint egyforma vagy néhány típust alkotó házaknak általában kisebb az esztétikai értéke, annál nagyobb a történeti. Néhány legjobb munkás lakótelepünk (mint pl. az óbudai gázgyári vagy a Győr gyárvárosi) mindemellett szép is, a maguk idején korszerű s máig tetszetős lakókörnyezetet biztosítottak, a budapesti Wekerle-telep pedig egyenesen magas színvonalú együttes, igaz, már nem is munkásnegyed, hanem annál magasabb társadalmi rétegek számára készült. A barlanglakások — akár az észak-magyarországiak, akár a budafokiak — történeti értékük alapján kerültek a műemlékek sorába, éppúgy, mint a (jobb elnevezés híján) történeti emlékeknek nevezett műemlékek: jeles események színhelyei, a jeles személyekre emlékeztető épületek. Egyesek a műemlékvédelem önálló ágának tekintik a legújabb korok emlékeinek védelmét. Anynyiban igaz ez, hogy a modern műemlékekkel való törődés biztosabb elbírálást, értékítéletet igényel a régebbi korokénál, ahol ezt a nyilvánvaló régiségérték megkönnyíti. Végezetül a műemlék fogalmának kiterjedése egy korábbi gyakorlati alapelvünket is kikezdi: azt, hogy a műemlék építészeti egységként védett, csupán részletek viszont nem védendők. Az élet itt is túlhaladta a dogmát. Ha egy egész ház nem is érdemli meg a műemléki rangot, akár teljes egészében még építészeti örökségnek se tekinthető, egyes részleteit: kapuját, kapualját, ornamentális díszeit ne kellene védeni? Mennyi érték ment pusztulóba ettől a bürokratikus szemlélettől! S mennyi olyan városképi elem — lámpa, pad, kerítés, telefonfülke, régi elárusító pavilon stb. — van, ami soha nem volt része a műemlékjegyzéknek, ma sem az, s csak akkor volt védhető, ha egyáltalán védhető volt, ha műemléki jelentőségű területen vagy műemléki környezetben állt. Ma már mást: többet, teljesebbet értünk műemléken, mint húsz, ötven vagy száz éve. Csak egyre vigyázzunk: ne tévesszük össze az építészeti örökség védelmét a nosztalgiázással. Amit védünk, amit védenünk kell vagy kellene, azt azért tesszük, mert az egyes ember, a budapestiek, az egriek vagy bárhová valósiak, a magyarság és az egész emberiség identitás tudatának egy darabkáját féltjük. Történelmi tények és esztétikai törekvések objektív kifejezőit. Ez több, magasabb rendű és állandóbb a nosztalgiánál, ami nem tényeken alapuló emocionális divat. Ha megvédünk és becsben tartunk egy arra érdemes házat vagy egy kerítést, az építészeti örökséget őrizzük. Ha odaálmodunk egy ott soha nem volt lámpát, odahazudunk egy álműemléket, akkor legfeljebb a divatnak, a szépelgésnek hódolunk. Ez a veszély rossz kísérője a mind általánosabbá váló műemlékvédelem, műemléki felfogás szép fejlődésének. Örüljünk, hogy ma már ilyen veszélyeink vannak s mind kevésbé olyanok, mint a régebbiek.