Műemlékállományunk bővülése, új műemlékfajták (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1987 Eger, 1987)

Kiszely Gyula: Ipari műemlékek és védelmük

gitszigeti művészi vasbeton víztorony. Egészében és részeinek arányaival pompásan illeszkedik környezetébe. A 24 méter magasra emelt víztároló medencéjét karcsú vasbeton oszlopok tartják, amelyek között nincs merevítés. A Hennebique eljárásával méretezett vasbeton oszlopok magassága, a merevítések között mérve, 13,50 méter. A vasbeton víztároló medence falvastagsága 10 cm. Textilipar Textilipari műemlékeink egyik érdekes példánya a Pápán látható „Kluge-féle kékfestő üzem". Magyarországon a XVIII—XIX. század fordulóján a textilipar meglehetősen elmaradott volt. Néhány jelentősebb manufaktúra, többek között a kékfestők igyekeztek a városok, falvak lakóinak színes mintásanyag-igényeit ellátni. Ezek sorába tartozott a Kluge-féle kékfestő üzem is. Kluge Károly 1786-ban telepítette műhelyét a Tapolca patak meleg vize mellé, ahol még ma is áll. A műhely több mint száz évig kézi technikával dolgozott, 1890-ben gépesítették a mintázást. Az üzemet 1957-ben leállították és műszaki emlékké nyilvámtották. Malomipar Magyarország, mint agrár ország, számos, különböző típusú malommal rendelkezett, melyek közül a legjellegzetesebbeket ipari műemlékként megőrizték. Az Alföldön a szél- és szárazmalmok, a Dunántúlon és az északi vidéken a víz- és hajómalmokat építették. Ezek közül néhányat mutatunk be, melyek mint múzeumi egységek tekinthetők meg. Szarvason látható egy teljesen helyreállított „Szárazmalom". Irodalmi források szerint a XVI. században sok szárazmalom működött Magyarországon, főleg a víztől távolabb eső vidékeken. Még 1863-ban is 7966 a számuk az összeírásokban. Számuk egyre csökken. 1885-ben 3197, 1906-ban 652, 1950-ben már csupán Szarvason és Vámosorosziban dolgozik egy-egy. Működőképes állapotban megmaradt egyetlen szárazmalom a szarvasi Tonka Sándor-féle malom, amely 1962-ig dolgozott. A malmot 1836-ban cseh mesteremberekkel a gróf Bolza család építtette. A századforduló idejéig búzát, kukoricát és kölest őröltek benne, később a malom köleshántolást és heregubófejtést végzett. A járószín 12 szögű gúla alakú tetőszerkezetét ötszög alapú téglapillérek tartják. A tető eredetileg zsindellyel fedett (a sík felületeken jelenleg hornyolt cserép van). A járószínben helyezkedik el a malmot meghajtó járókerék tölgyfából faragott függőleges tengelye, amelynek alsó és felső végén levő acélcsap acélperselyben forog. A keringő forgatása 2 vagy 3 lóval történt. A malom őrlőszerkezete a járószínhez kapcsolódó malomházban helyezkedik el, ahol az őrlést és hántolást végző kopárok forognak. Az ipartörténeti szempontból kiemelkedő jelentőségű malmot az Országos Műemléki Felügyelőség műemlékké nyilvánította, részletesen felmérte és helyreállította. A malom 1968-tól a Békés megyei Tanács tulajdonában áll, s 1973 óta mint Malom-múzeum a Békés megyei Múzeumi Szervezet kezelésébe került. Vízimalmaink közül talán a leglátványosabb a Túristvándon látható „ Vízimalom ". A túristvándi alulcsapós vízimalom ma is látható épülete a XVIII. sz. végén készült. A facölöpökön nyugvó épület oldalfalai gerendavázas deszkázattal borítottak. A vizet tölgyfa pallókból („fésűskarókból") készített támfal („vízgát") vezette az ugyancsak cölöpökkel határolt és kétoldalt deszkával burkolt víziládába. Három vízikerékből kettő lisztet őrlő követ, a harmadik darálót hajtott. Lisztet 1947-ig őröltek a malomban, 1950-ben már csak daráltak. Rekonstruálását és helyreállítását az Országos Műemléki Felügyelőség 1962-ben kezdte meg és 1965-ben fejezte be. Nagyobb folyóinkon az elmúlt századokban számos hajómalom dolgozott, melyekből ma már csak egy látható a „ Szabadtéri Múzeumban " Szentendrén. A hajómalom a vízimalmoknak helyhez nem kötött típusa, mely a helyének változtathatóságával előnyösen használhatja ki a víz meghajtó erejét, folyóvizén úszóhajóként alkalmazható, kiköthető, lehorgonyozható. Magyarországon e hajótípusról az első adatok a XIII. sz. végéről ismertek. Általában a nagyobb, bővizű folyókon használták. Nálunk főleg a Dunán, a Tiszán, a Dráván, a Maroson és a Vág folyón működtették a XVII. századtól mind nagyobb számban. Elterjedtségüket érzékelteti, hogy a XIX. sz. második felében a Duna akkori magyarországi szakaszán 1787 hajómalmot tartottak számon. Hazánkban sajnos csupán egyetlen példány maradt meg viszonylagos épségben a jelen korig, az 1870 körül épült ráckevei ún. Gyurcsik-féle hajómalom. Helyreállítását az Országos Műemléki Felügyelőség 1960-ban végezte el. A hajómalom — tombácos malom — három részből áll: az őrlőszerkezeteket és a munkateret magába foglaló hajóházból, egy kisebb födetlen hajótestből, az ún. „völgyhajó"-ból és a két hajóra támaszkodó lapátos vízikerékből, az ún. „készség"-ből. A malomhoz tartozik még egy molnárdereglye és egy molnárladik. Az Alföld és a Dunántúl egyik jellegzetes építménye a szélmalom. Ezek közül kettőt mutatunk be. Az egyik az Alföldön Kiskundorozsmán látható. Az alföldi építési módra jellemző lécezett, hosszú vitorlaszárnyú szélmalom a visszaemlékezések szerint 1821-ben épült. A malom az 1920-as évek idejéig gabonát őrölt, utána már csak kukoricát, árpát darált, egy ideig paprikát is őrölt. Működését 1950-ben álh'tották le. Az országos Műemléki Felügyelőség műemlékké nyilvánította. A malom a XX. század elején 3 pár kővel, az 1920-as évek óta már csak 2 pár kővel őrölt, illetve darált. Az üzemképes állapotra helyreállított dorozsmai szélmalom 1974 óta a Csongrád megyei múzeumi szervezet múzeumi kiállítóhelyeként — mint malommúzeum — része a muzeális létesítmények hálózatának. A másik szélmalom a Dunántúlon Tés községben látható.