Műemlékállományunk bővülése, új műemlékfajták (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1987 Eger, 1987)

Maia Kairamo: A XX. századi műemlékek védelme és Alvar Aalto építészete Finnországban

Az új forma, ami új gondolkozási módhoz kapcsolódik, megjelenik a részletekben, bár még a klasszicizmushoz kötődik. Az épület közelében végrehajtott mélyépítési munkálatok repedéseket okoztak az épületben. Az épület rossz állapota miatt az építésügyi hatóságok az épület lebontását ajánlották, de a közvélemény és a Műemléki Felügyelőség ellenzése miatt jelenleg műemlékké nyilvánítását tervezik. Az épület így védett lesz, és a helyreállítási tervek hamarosan elkészülnek. A Muurame templom is ugyanahhoz a korszakhoz tartozik, mint az „Államépület". A templom környezetét Aalto egy toszkán tájhoz hasonlította, a templom külseje valójában az olasz építészet klasszikus hatását tükrözi. A belső terek viszonyai, a dán Poul Henningsen által készített világítótestek és a belga acélból készült ablakok az új építészet érkezését jelentették. Belseje nem sokkal elkészülte után elvesztette eredeti erős színezését, és 1979-ben az átépítéssel egyszer s mindenkorra elvesztette karakterét, amikor is neoromantikus „fából készült álommá" alakították, ami összeférhetetlen eredeti kockás formájával és sima felületeivel. A Műemléki Felügyelőség kijelentette, hogy az eredeti belső architektúra védendő, de mivel a kérdéses templom túlságosan új volt, ennek a kijelentésnek nem volt hatása. (A belső architektúra védelme főleg régebbi templomokra vonatkozik.) A Turum Sanamat újság épületét szintén 1927—29 között tervezték és építették, de ez már a funkcionalizmus érett képviselője. Az újság szerkesztősége néhány évvel ezelőtt kiköltözött az épületből, és az új bérlő, egy cipőáruház, azt követelte, hogy a főbejáratot változtassák meg, hogy jobban illeszkedjen a reklámozási követelményekhez. A híres gépházat már korábban felosztották egy közbülső szinttel, így az épület külseje, éppúgy mint belseje elvesztette eredeti minőségét. A paimio-i Tüdőszanatórium 1929—33 között épült. Ez a munka Alvar Aaltónak világszerte elismerést szerzett, és a funkcionalizmus így vált finn nemzeti építészetté. Aalto maga tervezte az 1964—66-os átépítéseket, amelyeket az építész későbbi művészi korszaka, a neobarokk jellemez. Az eredeti nyitott pihenőerkélyek belső terekké történő átalakítása enyhítette az eredeti épületkomplexum merészségét. A tüdővész napjainkban szinte ismeretlen országunkban, így a szanatóriumot át kellett alakítani általános kórházzá, mely tele van technikai berendezésekkel és drasztikus átépítések váltak szükségessé a kórtermekben. A közvélemény meggyőzte az épület tulajdonosát, hogy változtassa meg a terveket. Az olyan bővítményeket, amelyek az épület külsejének vonalait megsértenék, illetve a külső falak magasítását szorgalmaznák, visszautasították. A Cellulózgyár Sunilában, a szolgálati lakásokkal együtt 1935—39 között épült, és később, 1951—54 között bővítették ki. A függetlenség első évtizedeiben egész gyárvárosokat építettek. A vállalatok azoknak az építészeknek adtak megbízásokat, akik a modern építészettel a társadalmat igyekeztek megreformálni. Az egyik legismertebb ipartelepet, Sunilát Alvar Aalto tervezte. A lakóterületek a szociális létesítményekkel együtt védettek lesznek. A műszaki haladás miatt az épületeket folyamatosan átépítették. Építészeti részletek természetesen eltűnnek egy gyár átépítése során. Már maga a kapcsolat egy adott ipari épület és a termelési folyamat között más, mint lakóépületeknél, irodaházaknál vagy kulturális létesítményeknél. Az ipari műemlékvédelem különösen nehéz az olyan épületeknél, melyek még használatban vannak. Sunilában néhány fontos épületsort sikerült megmenteni, bár a volt raktárépület a gyártási folyamat változása miatt már nem tartható. A Säynätsalo-i Városháza 1950—52 között épült, és Aalto megújult művészeti nézeteit mutatja. Külsőre majdnem olyan, mint egy vár, tükrözi a helyi kormányzat fontosságát egy kis községben, Közép-Finnországban. A helyi tanács munkája azóta megsokszorozódott, de a helyi könyvtár még most is itt található az épületben, mint a közösség kulturális központja. A helyi hatóság igyekezett megőrizni az épület jellegét, még ha bizonyos változások szükségesek is voltak. A Műemléki Felügyelőség tanácsait és előírásait követték. Talán legnehezebb feladat egy megfelelő korlát tervezése volt a bejárati lépcsőhöz, amelyről minden Aaltóval kapcsolatos publikációban szólnak. A Kultúra Háza 1955—58 között épült, a finn kommunista párt megbízásából. Auditóriuma az egyik legjobb hangversenyterem Helsinkiben. Több ezer óra társadalmi munka segítette az épület megépítését, mely miatt a finn munkásosztály egyik legérdekesebb műemlékének tekinthető. Ennek ellenére nagyon nehéz bármilyen kapcsolatot találni az épület és a munkásmozgalom ideológiája között. Az épület fenntartását jelenleg lényeges állami támogatás segíti. A Kultúra Háza önálló gazdálkodási szervezet, és az épületet még vallási szervezeteknek is kiadják. Az ideológia és az építészet közötti kapcsolat érdekesen tanulmányozható ennek az épületnek a kapcsán. A Vuoksenniska-i templom 1958-ban épült. Aalto neobarokk korszakának a kezdetét jelzi. Ez Aalto legszebb temploma. A külsőnek és a belsőnek minden részlete fontos szerepet játszik az építészeti kompozícióban. Az épület a városi tervben műemlékként szerepel. A szabadon tervezett orgona pneumatikus gépezete teljesen elrozsdásodott Imatra savas ipari klímájában. Körülbelül 10 éve próbálnak egy új mechanikus orgonát tervezni, melyet maga a mechanizmus korlátoz. Elissa Aalto (Aalto felesége) és maga Aalto segítségével, valamint a Nemzeti Műemlékvédelmi Hivatal tanácsaival sikerült megfelelő megoldásra bukkanni, amely közel áll Aalto eredeti elképzeléséhez, és kielégíti a zenei igényeket is. A rekonstrukció sikeressége ebben az esetben később dől el. Az aaltói építészeti örökség megmentése a legsikeresebb Aalto saját riihitie-i (Helsinki) házának esetében volt, amely 1935—36-ban épült. Még most is Elissa Aalto (Aalto második felsége) otthona és védett műemlék. Aalto örökösei egyetértettek a szabályokkal, és a ház így az első Aalto-épület volt, amit műemlékké nyilvánítottak. Egy másik csodálatosan fenntartott villa, a Villa Mairea, amely 1937 és 1939 között épült. Mairea Gullischessen tulajdona (Aalto egyik barátja), jeles művészetpatronáló, aki alapítványt hozott létre, amely biztosítja az épület fenntartását és a műgyűjtemény védelmét.