Műemlékállományunk bővülése, új műemlékfajták (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1987 Eger, 1987)

Maia Kairamo: A XX. századi műemlékek védelme és Alvar Aalto építészete Finnországban

Végül a Finlandia Hall-t szeretném megemlíteni, amit 1962-ben tervezett, 1967—71 között épült, és 1973-ban bővítették ki. Ez hangverseny- és konferenciaterem. A Finlandia Hall fehér márványból készült és Helsinki város tulajdona. A városi központban található, Aalto késői korszakához tartozik, amit manieristának tekintünk. A Finlandia Hall az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia színhelye volt, és így a világ történelmi és kulturális örökségének fontos részévé vált. Másrészt ez az épület Aalto művészi életművének „naplementét" is jelzi. A fehér márványból készült homlokzatok nehezen viselik északi időjárásunkat és a levegőszennyeződést. Azon kísérleteznek, hogy a nagyon kemény, Lappországból származó kvarcitát olyanná alakítsák, hogy ez a belföldi kő helyettesíthesse a carrarai márványt a Finlandia Hall homlokzatán. Alvaro Aalto nem értékelte munkásságának egészét, és például egyáltalán nem próbálta megvédeni a paimio-i Szanatóriumot, amely a 30-as években tette őt vUághíressé. Jelen van itt az emberi hiúság is, mert Aalto a rossznak vélt munkát nem ismerte el sajátjának. Azok, akik Aalto épületeit lebontják, azzal érvelnek, hogy az építész maga is negatívan viszonyult korai munkáihoz. Mégis, ha az építészet művészet, akkor egy nagy építész-művész egész munkáját fontos lenne védeni, annak érdekében, hogy az utókor meg tudja érteni művészetét. Lehetséges lenne-e Picasso, Bartók vagy Solohov munkásságának bizonyos részét megsemmisíteni? Ilyen válogatás torzítaná a művész személyiségét, idealizálná azt, és az életmű valótlanná és érthetetlenné válna a következő generációk számára. A finn építészeti alkotások a nemzeti romantika időszakából — a századforduló idején — és a 30-as évek funkcionalista építészete azért vált világhírűvé, mert eredetiségük a népi hagyományokon alapult, közeli kapcsolat jellemezte a természethez és az anyag tisztaságához. A nemzeti és a nemzetközi itt humanista művészi szintézissé vált. Az építészet általában és mindenekelőtt vizuális élmény, elhatárolt térségekként fogják fel az építészeti alkotásokat, ugyanakkor a térség és a vizuális élmény együttes hatása jellemzi, az anyagban való megvalósulás. Néhány műszaki innováció és kísérlet olyan új épületeket eredményezett, amelyeket nehéz karbantartani. Az anyagok és szerkezetek, amelyeket egy épületben felhasználtak, már nem szerezhetők be a későbbiekben. Minden olyan építész munkája, akinek szerepe volt az új építészet kialakításában, kísérleti jellegű és így az alkotások karbantartása, restaurálása problematikusabb, helyreállítása nehezebb, mint egy középkori templomé. Ez utóbbit sok évszázadon keresztül alakították, bizonyos elemeket kicseréltek, és a műemlék több generáció közös munkájának az eredménye, melyet a mai restaurátor tisztel, de amihez hozzá is nyúlhat. Természetesen ennek a századnak a művei is széles együttműködés eredményei — a tervező, a statikus, az építőmérnök és az építőipari munkások közös munkája. De ezeknek az épületeknek erős az egyéni vonása. Ez kevés lehetőséget ad a szerkezeti változásokra karbantartásuk és újabb hasznosításuk során. Az építészet eltér a többi művészettől abban, hogy konkrét formát ölt a társadalom építésében. Bizonyos távlatból az építészetet keményebben bírálják, mint a többi művészetet, amelyek a mindennapi élettől távolabb állnak. Az újabb építészeti alkotásokra a tervező személyisége különösen rányomja bélyegét. Idővel az egyéni művész a történelem folyamatához asszimilálódik. Néhány évszázad után már kevés építészt fognak említésre méltónak találni, de a század eleji új építészet fejlődését kétségtelenül számon fogják tartani, mint az eklektika kötelékei alól kiszabaduló építészetet. Finnországban — nemzeti sorsunk miatt — erős érzelmek kapcsolódnak ehhez az említett fejlődéshez. Emiatt úgy tartjuk, hogy e századból való építészeti műemlékeink védelme feltétlenül fontos Finnországban.