Műemlékállományunk bővülése, új műemlékfajták (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1987 Eger, 1987)

Dr. Kleb Béla: Észak-magyarországi barlanglakások

A tájékoztató jellegű adatok is jelzik, hogy ezen időszakban a térségben már nagy számú és jelentős méretű, közösségi célra is alkalmas pince és egyéb föld alatti járatrendszer létezett. Az is világos, hogy a kőbe vágott pince jelentett először ideiglenes barlanglakást. A török kiűzése után találjuk az első adatokat arra, hogy a pince barlanglakás funkciója állandósult. Az 1696. évi kamarai összeírás Makiáron 30 személyt sorol fel, akik az andornaktályai és környező pincékben laknak. Az 1700-as évek elejéről Egerből 16 lakott pincéről tudunk, a lakók mind zsellérek, a tulajdonosok a különböző egyházi rendek. A kőbe vágott lyukpincék jelentős része Egerben a XVIII. században létesült. Jelenlegi ismeretünk szerint számuk eléri a 2000-et, összkiteriedésük pedig a 135 km-t! Ennek gazdasági alapja a nagyrészt egyházi földesúri tulajdonon kifejlődött bormonokultúra volt, mely a hódoltság utáni, mintegy 20 000 akóról az 1850-es évekig 150 000, sőt egyes adatok szerint évi 200 000 akó bortermelésig fejlődött. Már az 1730-as években írja Egerről Bél Mátyás, a nagy hírű monográfus: „... az egész város alja csupa kő s városbeli házak alatt is gyakori a borok őrzésére kiválóan alkalmas borospince.. . egymást követik a borospincék nem is egy, hanem három szintben egymás fölött." Ebben az időben igen élénk a pincék adásvétele, a régi pincéket bővítik, újakat vágnak. Levéltári adat és térképvázlat szerint az 1760— 1770-es években Barkóczi püspök „... egri pincéjét sokak bámulatára bővítette..." így a tényszerű adat megdönti azt a hiedelmet, hogy a Szépasszonyvölgybe török időkbeli alagút vezetett volna. A pincék nagy része ekkor már nem a középkori városfalon belül, hanem az 1710 után kialakuló külvárosokban, a hóstyák területén létesül. Az 1770-es években kezdik vágni a napjainkra nevezetessé vált szépasszonyvölgyi többszintes pincesort is. Közöttük akad több olyan, mely méretével, de még inkább művészi faragásaival nyilvánvalóan közösségi funkciót látott el — talán sziklába vágott kápolnaként is működött. A pincék eltérő méretére, kiképzésük különböző jellegére utal már az 1784—1788 közötti jegyzék, mely borház— pinceház—pince—pincelyuk megkülönböztetéssel veszi őket nyilvántartásba. Ezek az adatok és felvételi tapasztalataink is azt mutatják, hogy a pincerendszerek alaprajzi elrendezése nem korjelző, hanem a vagyoni helyzetet tükrözi a borházas—termes—oszlopcsarnokos, a sávpilléres, valamint a főtengelyből újszerűen nyíló fiókpincék rendje. Ugyanezen alapformák egyébként az egyiptomi királysíroktól az etruszk sírkápolnákon át a kappadókiai és grúziai barlanglakásokon át végigkövethetők. A barlanglakás ebben a korban — 1766—1783. évi levéltári anyagokban — jelenik meg lapidea domuncula vagy habitabile cellarium megnevezéssel. Ez nyilván arra utal, hogy már általános formát képviselt. 1804-ben VII. Pius pápa bullájával az egri püspökséget érseki—metropolita székhellyé nyilvánította, de ez az átszervezés az egyházmegye területét és gazdasági erejét csökkentette. A nehezedő körülményeket jelzi a barlanglakások számának növekedése. Meglepő, hogy ekkor már nemcsak a települések szélén, hanem pl. Egerben a várostól több km-re, a tihaméri felhagyott kőbányában kialakítandó barlanglakásért folyamodnak 30-an. Az 1862-es térképen Szomolyán 82, Noszvajon 52 barlanglakást tüntettek fel. Az 1873-as világgazdasági válság hatását súlyosbította az 1880-as évek filoxéra pusztítása, mely az egri borvidék legnagyobb részét tönkretette. így érthető, hogy még a XX. század elején is nehezen állt talpra az élet. Erre utalnak azok az adatok is, melyek szerint a kivándorlás aránya ebben a térségben volt a legnagyobb méretű. így hitelesnek tekinthető az a feltevés, hogy az 1930-as évek körül éltek legtöbben a barlanglakásokban. Ez területünkön mintegy 960 barlanglakást és 5000 fő barlanglakót jelent; ugyanakkor tetőzött a barlangi élet Budafokon is, mintegy 2000 fővel.* Bár 1945 után határozott intézkedéseket hoztak a barlanglakások felszámolására, még a hetvenes években is több száz volt használható állapotban. Napjainkban is sajátos tájképi megjelenést nyújt Noszvajon, Sirokon a barlanglakás. A barlanglakások többsége azonban elhanyagolt, sajnálatos módon a rendezetlen hulladékelhelyezés tárházául szolgálnak, esetenként közegészségügyileg is kifogásolható állapotot előidézve. A barlanglakás építészeti formája A barlanglakások legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy nem a földfelszín fölött emelkednek, hanem a természetes lejtőt alkotó kőzetösszletbe mesterségesen kialakított sziklafal mögé vágják be. A barlanglakások homlokzata, utcaképi megjelenése rendszerint szerény, egyszerű, építészeti stílusra, művészeti hatásra törekvés nyoma alig fedezhető fel rajtuk, az évszázadok kézműves tudása, a változó korok ízlésvilága nem érvényesül. A még napjainkban is használt barlanglakások avval tűnnek ki egyhangú, kőszínú környezetükből, hogy leggyakrabban fehérre — esetenként a lábazat kékre vagy zöldre — meszelt. Egyedi esetként tudjuk csupán kiemelni a siroki kőfaragó kétszintes barlangi építményének homlokzatát, melyet oszlopfő-faragásokkal díszített. Külön figyelmet érdemel Szomolyán Szalóki Márton kőfaragó tevékenysége, ő a telek végén kialakított kőbánya udvarából barlanglakást, pincét és állattartás részére alkalmas helyiséget alakított ki, míg a szabad tufafalat 1928-ban különböző — közte bibliai tárgyú, Golgota-jelenetes — faragással, kőrelieffel díszítette. E díszítő formákban olyan jelentős a stílusjegyek keveredése, hogy ha nem ismernénk létesítésének idejét, a korbesorolás igen körülményes lenne. A barlanglakások alaprajzi beosztásában többféle elrendezés is megfigyelhető. Legegyszerűbbnek tekinthetjük a földbirtokosok kőbe vágott állattartó építményeihez — juhhodály, ököristálló — kapcsolódó pásztor-, valamint a mezőőrök ún. csőszkunyhó hajlékát, mely ma is megfigyelhető Egerszalók határában. Nem jelent lényeges fejlettséget a Demjén határában az erdőben álló ún. barátbarlang, díszítőelemek elmosódó nyomaival vagy a településeken is nagy számban kialakított egyetlen helyiségből álló, ún. egysejtű lakás. Ennek egyetlen fűtési lehetősége volt a belülfűtős * Szabó Zoltán, Varga György, Gerelyes Ede adatainak felhasználásával