A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Wirth Péter: Temetők népművészete

keresztet, a protestánsok zárt — oszlop vagy táblaalakú - síremléket állítanak hozzátartozójuk sírjára, a zsidóság többnyire a Mózes-táblához hasonló emléket emel. A katolikusok keresztje Krisztus halálára, a megváltásra és a feltámadásra utaló jelkép. Szétterjesztett kezú ember és kereszténység előtti, gonoszűző mágikus jel. Legegyszerűbb formájában két merőlegesen összeillesztett fadarab, különböző igényességgel megmunkálva, néha díszes kovácsoltvas elemmel rögzítve. A keresztek gyakran változatosan formált talpból, táblából nőnek ki. Anyaguk fa, kő vagy vas lehet. Anyaguk romlandósága miatt éppen a néprajzi szempontból legértékesebb fakereszt lelhető fel ritkán. Kőkereszteket csak kivételesen, könnyen fejthető és faragható kő birtokában készítettek. A módos gazdák, falusi tisztségviselők, kisnemesek sírján található emlékek általában már városi kőfaragóknál, megrendelésre készültek és így aligha sorolhatók a népművészet tárgykörébe. Falusi mesterek, a XVII-XVIII. századtól alkalmanként kovácsolással is készítettek sírjeleket, a múlt század második felében pedig öntöttvas sírjelek is megjelentek — kivételként - falusi temetőinkben. A református temetők leggyakoribb sírjele a fejfa: fejnél levő fa. Változatos formáik korán felkeltették a néprajzkutatók figyelmét, akik a honfoglalás előtti távoli párhuzamoktól kezdve a török hódoltság hatásáig véltek magyarázatot találni a paraszti kultúra e kétségtelenül izgalmas, sokrétű jelenségére. Formai szempontból Kunt Ernő e sírjeleket az alábbiak szerint osztályozta: — fatönkös fejfák: a rendelkezésre álló fatörzs főbb formáit megtartó, csak elölről, a homloklapon díszített emlékek, — oszlopos fejfák: mind a négy oldalukon megfaragott, négyzet, ritkábban körkeresztmetszetü fejfák, — kopjafák: jellegzetesen térplasztikaként megformált, nyúlánk sírjelek, — táblás fejfák: egy négyzetre szánt, lapos sírjelek. A parasztság polgárosodásának eredményeképp, ott, ahol megfelelő kőanyag rendelkezésre állt, a XVIII. századtól a református temetőkben is megjelent a kőből faragott síremlék: változatos körvonalú tábla, vagy obeliszk formájában. A falusi zsidóság fallal körülvett temetői nemcsak a többi felekezet temetőjétől, hanem sokszor magától a falutól is távol estek. Gazdagabb közösségeik már nyilván városi kőfaragóktól rendeltek a mindenkori divatot követő emlékeket, de néhány XVII1-XIX. századi temetőjük még bízvást a népművészet tárgykörébe sorolható. Ilyen a göncruszkai is, amelynek egyszerű vonalú, táblás kövein kevés ékítmény (virág, szőlőfürt) mellett maga az írás az igazi dísz. Minden felirat rövidítéssel kezdődik és ér véget. ,,Itt van elrejtve" — ez a kezdő, és „Legyen lelke bekötve az élet kötelékébe" a záró formula. E megfogalmazás a keletmagyarországi református fejfákon visszacseng. A felirat a hagyományos magyar sírjeleken egyébként csak másodlagos jelentőségű. A felekezeti hovatartozásra, mint láttuk, a sírjel főbb formái egyértelműen utalnak. A felhasznált anyag, a méret, a megmunkálás igényessége további, a közösség által fontosnak ítélt információt hordoz. Kő, vagy vas síremlék a fejfák között, az átlagosnál nagyobb méret, a szokásosnál díszesebb kialakítás egyaránt az elhunyt kiemelkedő társadalmi szerepét hirdetheti. A méretbeli eltérés gyermekek és felnőttek, fiatalok és idősek különbözőségére utal, házaspárok párban álló fej fáinál a nemek szerinti eltérést is jelezheti. Maguk a fő térbeli formák és a faragott fűrészelt vagy vésett díszek lokálspecifikusak: egy tájegység vagy csupán egyetlen faluközösség tagjai számára érthetően vallanak az elhunytról. A lehetséges változatok szinte végtelen sorából csak néhány példát mutathatunk be. Kiegészítő jelként festést is alkalmaztak: a gyász színére, feketére színezett síremlékek sorából szinte fájdalmas felkiáltójelként tűnnek elő a gyerekek, fiatalok fehérre, rózsaszínre, világoskékre festett fejfái. A homloklapot — a fő formákhoz gyakran szervetlenül kapcsolódva - karcolt síkdíszítményekkel ékesítik. Szív, kör, rozetta, bimbó, virág, szomorúfűz: általánosan ismert újabb keletű, vagy ősi, mágikus jelentéstartalmukat napjainkra már elvesztő motívumok. E komplex jelrendszer gondolati - formai gazdagságához képest a valószínűleg csak a XVIII. századtól általánossá váló feliratok a maguk országszerte hasonló sablonokban megfogalmazott, gyakorta bőbeszédű közlendőjükkel, csak másodlagos jelenségnek tarthatók. A magyar falu 1945. utáni gyökeres átalakulása a temetkezési szokásokban is fordulatot hozott: a változatos szépségű, gazdag jelentésű hagyományos sírjeleket országszerte felváltották a kontár iparosok gyártotta műkő síremlékek. Hagyományos sírjelet kőből, vagy vasból már rég nem készítenek — és ha itt-ott láthatunk is frissen faragott fejfát, azt legtöbbször ideiglenesen állítják: addig, amíg nem telik az immár nem az elhunyt, hanem inkább az utódok dicsőségét hirdető síremlékre. Ilyen körülmények között elsődleges feladat a még fellelhető sírjeltípusok minél teljesebb dokumentálása. Ami a megőrzést illeti, — elfogadható megoldás a népművészeti szempontból legértékesebb emlékek elhelyezése múzeumokban, vagy kedvezőbb esetben, szabadtéri néprajzi gyűjteményekben.