Képzőművészeti emlékek védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1981 Eger, 1981)

Entz Géza: Restaurátorképzés Magyarországon

viszont a tárgy teljes történeti fejlődését veszi figyelembe. A restaurálás két évszázad alatt a nemzeti és emberi művelődés egyik elengedhetetlen feltételévé vált. A restaurálás műveletét a restaurátor végzi, akinek tevékenysége éppúgy történeti képződmény, mint a restaurálás maga. A 15-16. század csak alkotó művészt ismert. Ha egy régebbi műalkotáson változtatás történt, azt művészi feladatként tartották számon, sőt nem egyszer a beavatkozó művész a korábbi képet saját műveként jelezte. Kimutatták röntgen felvétellel, hogy olyan közismert, híres képen, mint a genti oltár Bárány imádását ábrázoló középső festményén, utólag festettek bele egyes részleteket. Ez alighanem akkor történt, mikor 1530 körül Jan Gossaert neves festő dolgozott az oltár javításán az egykorú írott forrás szerint teljes elismeréssel Ez nem számított hamisításnak, mert annak szándéka nélkül, a kor felfogásának megfelelően történt. Azon sem akadt fel senki, hogy a festők és szobrászok minden forrás megnevezése nélkül vettek át kompozíciós elemeket, sőt teljes kompozíciókat elismert művésztársaiktól. így lettek Dürer, Schongauer és mások metszetei a 16. századi szárnyasoltár művészet előrelendítő forrásai. E metszetátvételeket a művészeti élet természetes megnyilvánulásainak, velejáróinak tekintették. Faszobrokat, templomi berendezéseket minden kétely nélkül átfestettek, átaranyoztak, ha a régi már kopott volt vagy az akkori ízlésnek nem felelt meg. A képgyűjteményekkel kapcsolatos, már érintett nehézségek a 17. században a művészi feladat mellé a technikai, technológiai kérdéseket is előtérbe helyezték. Ezek előbb az új alapra való átvitel és a felpattogzott festékréteg újrarögzítése, később a 18—19. században a tisztítás körül csoportosultak. A 19. században már a társadalom is felfigyelt a műalkotások megőrzésének e kézügyességet és technikai jártasságot megkövetelő, a tisztán művészi feladatokon egyre inkább túlmutató jelenségeire, amelyek gyakran szenvedélyes sajtóvitákhoz is vezettek. Elvi állásfoglalások történtek az elpusztult részek kiegészítéséről, a kezelésbe vett műtárgy hitelességének megtartásáról, a tervbe vett munka folyamatának dokumentálásáról. A dolgok alakulásának ez a menete értelemszerűen vezetett a műalkotás anyaga döntő fontosságának felismeréséhez. Vüágos ugyanis, hogy a művészi mondanivalót hordozó anyag megfelelő megóvása nélkül semmiféle művészi vagy mesterségbeli beavatkozás nem mentheti meg a műtárgyat a pusztulástól illetve életét nem tolhatja ki a legnagyobb lehető mértékben. Ha az anyag felmondja a szolgálatot, a belőle vagy rajta kialakított művészi érték sem tartható meg. így került sor a természettudományos vizsgálati és orvoslási módszerek alkalmazására. A 20. század restaurátorai számára ez jelenti a továbblépés lehetőségét. Megindult tehát és kibontakozóban van a restaurátor művészi és technikai-technológiai feladatainak ellátása mellett a kémiai, fizikai és biológiai tudományágak restaurátori feladatokat közvetlenül érintő területeinek a restaurálásba való szerves bekapcsolódása. Az elmondottakból vüágosan következik, hogy a restaurátorok képzése korszerűen csakis a történeti fejlődés folyamán kialakult feladatok mennél magasabb szintű megoldása irányában lehetséges és szükséges. A mai képzésnek így hármas szempontja van: művészi—esztétikai, technikai, természettudományos. Mint láttuk, e szempontok egyúttal a történeti fejlődés sorrendjét is adják. A korszerű hármas feladatkör egyszersmind három szakot is jelent: a művészettörténetet, a szoros értelemben vett restaurálást és a természettudományt. Ezek képviselői azonban nem egymástól elszigetelten, hanem egymással a legszorosabb együttműködésben fejtik ki tevékenységüket. A restaurátor sem nem történész, sem nem természettudós, de feladatainak megoldása szervesen összefügg a számára szükséges történeti és természettudományi kérdéskörrel. Valamennyiük munkáját egységbe fogja maga a műtárgy, amely mindhármuk rész- és össztevékenységének legfőbb célja, hiszen minden művelet annak megmentésére, eredeti értékeinek lehető legteljesebb visszaadására, történeti és művészeti hitelességének újraélesztésére irányul. A történeti fejlődés, annak alapján kialakult elvi és gyakorlati következtetések világossá tették, hogy mennyire szükséges Magyarországon is a korszerű restaurátorképzés megvalósítása, tartalmi elemeinek és praktikus céljainak meghatározása. E feladat lényegében egész Európában a 20. századra maradt, de a megoldás hazánkban időben némileg kitolódott. A század első felében a múzeumokban megelégedtek a főként a régészet keretében kialakult manuális gyakorlattal, a műemlékvédelemben pedig az üyen célra vállalkozó művészek, elsősorban festők alkalmazásával. Még nem is oly régen gyakran lehetett hallani olyan véleményt, hogy a művészeti restaurálás nem különálló feladat, hanem olyan jellegű munka, amelyet festők, szobrászok minden különösebb képzés nélkül meg tudnak oldani. Az a felfogás sem volt ritka, hogy kevésbé tehetséges művészeket lehet és kell felhasználni restaurátori célokra. Már a két világháború között kezdték azonban felismerni e nézetek tarthatatlanságát. Némely nagy múzeumban külön restaurátor csoportokat szerveztek meg (pl. Szépművészeti Múzeum) olyan művészekből, akik vagy Itáliában szereztek e téren tapasztalatokat vagy üyenfajta feladatok megoldására mutattak érdeklődést és rátermettséget. Különleges esetekben arra is sor került, hogy olasz restaurátorok kaptak megbízást akár szakértői, akár tényleges munkára (pl. ajaki és sümegi templom falképei). A fordulópont a második vüágháború utáni években következett be. A Képzőművészeti Főiskolán kialakították a restaurátor tanszéket, amely 1951-től megindította a szakképzett festőrestaurátorok kibocsátását és lehetővé tette, hogy meginduljon e fontos kulturális terület megfelelő és e célra képzett szakerőkkel történő feltöltődése. A Kapós Nándor által vezetett tanszék már az ötvenes években eredményesen működött közre olyan elsőrendű, de restaurátorral nem rendelkező gyűjtemény festményeinek szakszerű helyreállításában, mint az esztergomi Keresztény Múzeum. Ugyanakkor az Iparművészeti Múzeum textürestaurátorai megkezdték az esztergomi keleti szőnyegek