Képzőművészeti emlékek védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1981 Eger, 1981)

Fábriné Radovics Krisztina: Rekonstrukció-anastylosis és kiegészítés egy korabarokk oltár helyreállításának tükrében

Restaurátor vagyok, s így munkáimmal kapcsolatban, egy-egy kiegészítés készítésekor gyakran fantáziáltam a műtárgyról: milyen lehetett, amikor éppen elkészült, és a régi mester a frissen fölvitt lakk előtt üldögélt. Látni véltem eredeti állapotában, elképzeltem a ma hiányzó részeket eredeti formájukban. Természetes ez a képzelődés, hiszen a restaurátor gyakran hónapokon át araszolgat munkaeszközeivel a műtárgy felületén, ő az, aki a legkisebb repedésre is pontosan emlékszik, ő az, aki a legtöbb információt nyeri a tárgyról. A megálmodott eredeti állapot visszavarázslása azonban lehetetlen. Hiszen ez magának az időnek, a változásnak megszüntetését eredményezné. Ha előállna egy olyan képtelen helyzet amelyben például egy XVII. századi oltárt az időből kiszakítva, ma láthatnánk meg eredeti állapotában, első gondolatunk az lenne, hogy hamisítással, csalással állunk szemben. Nem éreznénk hiteles történeti dokumentumnak. Hiszen mai tudatunkkal és esztétikai érzékünkkel csak azt fogadjuk el, hogy a műtárgy minél öregebb, annél sérültebb, annál hiányosabb, annál töredékesebb. Hitelességét tehát az elkészülés pillanatától a jelenlegi pillanatig felölelt időben való létezése és ennek nyomai jelentik. Mégis, miért kell, miért szükséges az állapot konzerválásán túl rekonstruálni, kiegészíteni, illetve némiképp megközelíteni az eredeti mű látványát? S főleg, miért egy templomban álló műtárgy esetében érezzük ezt különösen indokoltnak? A műtárgy létezése folyamán állandóan sérül. Érdekes és érdemes belegondolnunk, hogy - amint ezt faszobrászati emlékeinken az átfestések mennyisége mutatja — elmúlt korok közönsége mindig egészséges, rendezett állapotában használta műtárgyait. Tulajdonképpen érdekes lehetne a folyamatos változás, változtatás bemutatása is. Egyrészt azonban ezt nem tudjuk egyszerre láttatni, másrészt ez a közönségnek csak kis csoportját érdekli, hiszen a műtárgy történeti dokumentum voltán túl elsősorban művészi alkotás. Tehát a konzerváláson és a megőrzésen kívül az a feladatunk, hogy az eredeti művészi értékeket láttassuk, lévén a műtárgy közönség számára készült művészi munka. Maga a közönség természetesen a különböző korokban más és más módon fogadja be, veszi birtokába az adott műtárgyat. Az ember közeledése a műtárgyhoz, illetve a művészeti élmény meghatározott utat jár be. Mindig az egységes egész az, ami először hat, csak ez után figyelünk a részletekre, míg végül e részlet-megfigyeléseink is az összbenyomást gazdagítják, és ismét egységében látjuk a tárgyat. Nos, ha zavaróan hiányos, mondjuk így: rom-állapotot látunk, érzésünk ebben kimerül, és az egységes művészeti élmény nem jön létre. Sokszor esünk abba a tévedésbe, hogy szinte megszeretjük a műtárgy hibáit; s ráadásul, mivel értjük e hibák keletkezésének okait, számunkra fölöslegessé válik a hozzátétel. Ugy vélem, ez a hozzállás ugyanolyan téves, mintha a teljes, tökéletes és hiánytalan helyreállításra törekednénk. Mert természetesen a mértéktelen kiegészítést és rekonstrukciót sem indokolja semmi. Mindig tisztában kell lennünk azzal, hogy az eredeti értékéhez hozzátenni nem tudunk, és hogy legfőbb feladatunk a meglévő művészi értékek minél zavartalanabb érvényre juttatása. Hozzátételünk mindig csak javaslat marad, hiszen mindig létezik többféle megoldás. A mi megoldásunk a mi mai ízlésünket fogja tükrözni, tehát a mának szól. Ezt a dilemmát csak annak technikai tudása oldhatja föl, hogy hozzátételeink mindig megkülönböztethetők és az általunk használt anyagok mindig eltávolíthatók legyenek. Kimondhatjuk tehát, hogy kiegészítési, rekonstruálási igényünk emberi lényünkben gyökerezik, és azt is, hogy mai esztétikai szemléletünk, az eredeti műalkotás dokumentumértékét tisztelő hozzállásunk gátat vet a kiegészítés mértékének. Eddig az izolált műalkotás és a befogadó kapcsolatát vizsgáltam, most egy másik, szerintem döntő szempontot is figyelmükbe ajánlanék. Ez pedig nem más, mint a műtárgynak és környezetének kapcsolata, tehát a műtárgynak múzeumban illetve eredeti helyén történő bemutatásának kérdése.