Képzőművészeti emlékek védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1981 Eger, 1981)

Szabó Zoltán: A kémia szerepe és jelentősége a képzőművészeti restaurálásban

favédőszerekből kiválasztja azt, ami a penészek és rovarok ellen legjobban védi a fát, és nem rongálja a műtárgy többi részét. Ezenkívül a fatábla védtelen hátát olyan lakkal vonja be, aminek kicsi a pára- és gázáteresztő képessége. Ezzel a fizikai és kémiai korróziót lassítja. A tábla anyagának védelme nem korunk találmánya. Ezt a célt szolgálta az a XII-XIV. században gyakori fogás, hogy a teljes fatáblát - a széleit és a hátulját is - alapozó réteggel látták el. Ezek a képek sokkal időtállóbbak a csak egy oldalon alapozottaknál. Hasonló célt szolgált a vászonképek esetén az, hogy a hátoldalt méhviasz és kolofónium 3:1 arányú olvadékával kenték be. Sokan a gyárilag alapozott vásznat hátoldala felől újra alapozták és erre festettek. Ezáltal a hátoldalt a fel nem használt gyári alapozás védte. A legtökéletesebb Oswald módszere volt, aki ónfóliát ragasztott fel enywel a vászonkép hátoldalára. A fatábla egyenetlenségét a ráragasztott bőrrel, vászonnal, esetleg papírral fedték el, és erre alapoztak, majd festettek. Az alapozás és a festékréteg kötőanyagai részben száradó olajok (lenolaj, mák olaj, dióolaj), részben fehérjék (enyv, kazein, tojás), részben szénhidrát mikromolekulák (arab mézga, tragant stb.), amelyek tulajdonságát a szerves- és a műanyagkémia tárgyalja. A kapcsolat azonban ennél sokkal érdekesebb. A művészek ugyanis sok esetben megelőzték a vegyészeket. A száradó olajok polimerizálását - száradását - már kb. 1600 éve ismerték és használták. Az olaj száradásának katalizátorát, az ólomoxidot Galenus említi a II. században, a napfénynek, mint ibolyántúli fényforrásnak és a levegőnek hatásáról már Dioszkoridesz is ír. Az olajok száradásának külső tényezői a levegő oxigénje, az energiát adó ibolyántúli sugárzás és a folyamatot katalizáló ólom-, mangán- vagy kobalt vegyületek. Nézzük meg, hogyan tükröződik ez a felismerés a régi leírásokban. Dioszkoridesz szerint egy évnél nem idősebb, vüágos olajból kb. 20 ütemek megfelelő mennyiséget kerámiatálba öntenek és kiteszik a napra. Naponta délben merőkanállal kivesznek az olajból, majd visszaöntik, átütve a felületét kevergetik az olajat, amíg habos nem lesz. Vagyis Dioszkoridesz kortársai a Nap ibolyántúli sugárzását is kihasználva levegőztették az olajat, amíg az polimerizálva be nem sűrűsödött. Ebbe törték aztán be a festékeket. Heraclius a IX. században így fest követ olajjal: „Vegyél ólomfehéret és márványlapon alaposan dörzsöld el olajjal. Széles ecsettel kétszer-háromszor fesd be vele a már sima felületű oszlopot. Ezután alapozd sűrű fehér festékkel a kezeddel vagy ecsettel és hagyd egy ideig száradni. Ha eléggé megszáradt, nyomd a kezed a felületre és húzd magad felé. Ezt a simítást addig folytasd, amíg olyan sima nem lesz, mint az üveg. Ezután festhetsz rá bármüyen olajjal elkevert festékkel." Vagyis Heraclius ólomfehér katalizátort használt már a IX. században. Ezzel szemben a vegyészek a lenolaj polimerizátumból készített műanyagot, a linóleumot csak 1844-ben fedezték fel. Hasonló a helyzet a kazein temperával is. A festők által használt anyag — a száraz tehéntúró — eleve polimer anyag, amelyet lúgos kémszerek (oltott mész, borax, ammónia) hozzáadásával oldhatóvá tettek, és a fatáblák ragasztására, illetve festészeti kötőanyagnak használták a középkorban. A túróenyvnek megfelelő műanyagot a galalitot csak 1897 óta gyártotta az ipar. A pigmenteknek is érdekes vegyészeti vonatkozásai vannak. Ugyanis a vegyipan technológia előfutárait a régi mesterségek (kohászat, festékgyártás, kerámiakészítés stb.) körében kereshetjük. Jó példa erre a mesterséges pigmentek előállításának sok régi receptje. A vegyipar általános törekvése, hogy a melléktermékeket is hasznosítsák. E szempontból érdekes az ólomsárga (PbO) esete. Ez ugyanis a kúpellálás nevű kohászati eljárás mellékterméke volt (latin neve spuma argenti) és így lett olcsó sárga festékként a száradó olajok első katalizátora. Még az egyes festékek kémiai átalakulását is ismerték az ókorban. Így leírták az okkersárga okkervörössé történő változását, amelyet a hagyomány szerint egy görögországi tűzvész során fedeztek fel. Ismerték azt is, hogy az azurit a fal lúgos közege hatására megzöldül és malachittá változik, a cinóber pedig megszürkül, metacinnabarit lesz. Római festékgyártók még az indikátort is feltalálták a vegyészet előtt. Plinitus leírása szerint ha a flores violas — azaz az ibolya szirmának levéhez ore ta Eretriát teszünk (amely savanyú szüikát), akkor üla színű porfestéket kapunk, míg a creta Selinusiával (amely lúgos mészkő) sárga lesz ugyanez a növényi színezék. A felsorolt esetek azért fontosak, mert itt kivételesen a képzőművészet ad valamit a kémiának, mégpedig adalékokat a kémia történetéhez. A kész táblaképet végül belakkozták. Ennek optikai hatása és fizikai védőhatása mind kialakítása mind bevizsgálása szempontjából a lakkipar termékeivel rokon. A képzőművészeti restaurátorok e téren sok fogást átvehetnek a lakkipartól. Ha gyorsan illó oldószert is tartalmaz az oldószerelegy, mivel több ideje van a molekuláknak ahhoz, hogy az ún. statisztikus gubanc alakból fonalakká rendeződjenek, jobb védőképességű és fényesebb lesz a keletkező lakkréteg. A műanyaglakkok egyik fontos adata az üvegesedési hőmérséklet (Tg). E fölött a hőmérséklet fölött a lakk olyan lágy, hogy beleragad a por. Tehát ha egy anyag üvegesedési hőmérséklete a szobahőmérséklet körüli érték, mint pl. a poh-butilmetakrilát 22 C-os értéke, akkor a lakk műtárgyvédelemben nem használható. (Közeli rokonai a o o poli-metümetakrilát 105 C-os, vagy a poli-etilmetakrilát 65 C-os üvegesedési hőmérséklettel — ha egyéb szempontból is megfelelnek - ebből a szempontból használhatók.) A restaurálás fontos kritériuma a reverzibüitás. Ez azt jelenti, hogy egy adott beavatkozást (retust, lakkot, szilárdítószert) később az eredeti anyag károsodása nélkül el lehessen távolítani. A lakkok esetén fontos útmutatást nyújt a kémia. Vannak ugyanis olyan vegyületek, amelyek térhálósodásra hajlamosak. Az oxigén és a fény hatására ezeknek a fonalmolekulái egymáshoz kötődnek, és időben egyre nagyobb térhálót alkotnak. Ennek a hatása az lesz,