A magyar műemlékvédelem sajátos vonásai (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1980 Eger, 1980)

Hokkyné Sallay Marianne: A műemlék-helyreállítási tevékenység tudományos előkészítése

berendezése, felszerelése — az életmód =» életforma tárgyi vetületei - magyarázza, legalábbis jelentős részben, a műemlék mai alaprajzi és térbeli megjelenését, értelmezi a belső terek szerepét, e terek kapcsolásának mikéntjét, a művészi formák és részletek alkalmazását. A társadalmi háttér felvázolásának feladata az egykori használók életrendjének feltárása, bizonyos korok szokásainak, sőt az embereket mozgató eszméknek bemutatása is. Levéltáraink különösen gazdagok ilyen anyagban: a várak, kastélyok, polgárházak vagyonösszeírásai, elkobzásukkor felvett lajstromok, kiházasítási leltárak, végrendeletek, valamint a várak hadfelszerelésének listái, kiadásainak és bevételeinek elszámolásai bőven tájékoztatnak egy-egy műemlék egykori életkeretéről, a társadalom adott viszonyairól. 3. Műemlék történet Az előzetes forráskutatásoknak - a fenti két feladaton kívül — foglalkozniuk kell a már megépült épületre vonatkozó eseményekkel: az átalakítások, pusztulások vagy újjáépítések hátterével. A műemlékek az idők folyamán változtak: kiépültek, átalakultak, sőt fogyatkoztak is. A műemléktörténet ezeket a változásokat, e változások eredetének okait kiséri figyelembevétel (ostrom, tűzvész, a polgárság fejlődése, tulajdonosváltozás stb.). A változások pedig az emlékek történeti szerepének, jelentőségének hullámzásával állnak kölcsönhatásban, tehát meghatározzák egy-egy emlék bizonyos korokban elfoglalt helyét és jelentőségét. A műemlékek története napjainkig követhető és végeredményben a helyreállítás történetével zárul. Összefoglalóként elmondhatjuk, hogy a forráskutatások — elsősorban a levéltári kutatások — a műemlékek közelebbi-távolabbi életét, külső körülményeit, történeti helyzetét világítják meg. Ennél tovább vezetnek természetesen a könyvtárakban található feldolgozások: így a műemléki topográfiák és azok a monográfiák, melyek egy-egy műemlékkel vagy műemlékcsoporttal foglalkoznak. De mindezek — beleértve a muzeális gyűjteményekben vagy egyéb helyeken fellelhető, ismereteinket lényegesen gazdagító régi ábrázolások felkutatását is — a kiindulását jelentik a műemléki kutatás másik nagy területének: a helyszíni feltárásnak. A helyszíni kutatás a forráskutatásból kiindulva, annak eredményeit felhasználva és egyeztetve a tárgyi anyaggal képezi végeredményben a műemlék-helyreállítási munkák első fázisát. A két kutatási terület egymást kiegészítve lehet csak igazán eredményes, szétválasztásuk káros, hiszen éppen az írott anyag gazdagítva és kibővítve a gyakorlatban — a helyszíni kutatás során - megismert új tényekkel hoz létre új, a korábbinál magasabb fokú, komplexebb tudást, ez segít esetleges korábbi, helytelen koncepció újraértékeléséhez, korrigálásához és újabb összefüggések felfedezéséhez. Rátérve most már a helyszíni kutatás lényegére, azt mondhatnánk, hogy e munkafolyamat — a forráskutatással szemben - közvetlen adatokat szolgáltat a műemlék történeti fejlődésére és egyes korszakainak állapotára, szerencsés esetben e fejlődés apróbb árnyalataira is. Az épületet, annak felületeit, szerkezeteit, az idők folyamán beállt változásait vizsgáljuk, és a feltárt részletek, maradványok gondos elmezésével az előzményekre, a műemlékek keletkezésére, egész életére szerezhetünk ismereteket. A helyszíni kutatásban lényegében két területet különböztethetünk meg: falkutatást és a régészeti feltárást, az ásatást. Hangsúlyozni kívánjuk, hogy a kettő a műemlékek esetében elválaszthatatlan egymástól, legfeljebb bizonyos alkalmakkor egyikre vagy másikra nincs vagy csak részben van szükség. E két kutatási terület módszereiben azonos (e módszerre és annak jelentőségére a későbbiekben még visszatérünk), kialakulásuk azonban nem egyidőben történt. A régészet tudományának kezdetei a XVIII. századra nyúlnak vissza és a feltárás mesterségének korszerű technológiája meglehetősen hosszú fejlődés eredményeként jött létre. A XIX. század végén, a XX. század elején, de legfőképpen századunkban a műemlékvédelem létrejöttével párhuzamosan alakult ki fokozatosan az a régészeti módszere, amely nélkül régi épületeink hiteles helyreállítása, történeti korszakainak minél teljesebb megismerése és megismertetése nem lenne megvalósítható. A régészet a történelem apróbb mozzanataiból, a föld, az egymáson fekvő kultúrrétegek, a leletek és falmaradványok gondos megfigyelése, rögzítése és meghatározása alapján, ezekből kiindulva jut el a nagyobb: történelmi, társadalmi, gazdasági összefüggésekhez. Részben e módszert vette át és alkalmazta Magyarországon a II. világháború után — lényegében a hatvanas évek elején — meginduló falkutatás. Nem kívánva részletezni azt a történeti hátteret (háboms pusztulások, a régi kultúra megmaradt emlékeinek fokozott védelme) amiből fakadt, mindössze a végeredményt kívánjuk rögzíteni: azt a tényt, hogy e kutatások célja a fenti okok és a történetiség szempontjainak érvényre juttatása miatt a perióduskutatás lett. Miután korszerű műemlék-helyreállításunk alapelve a műemléképület minden, történetileg értékes elemének lehetőség szerinti bemutatása, fenntartása — szemben a korábbi, a századforduló korának purizmusával —, így a kutatás (régészet és falkutatás egyaránt) igyekszik az aktuális állapotból a különböző rétegeken át — ezeknek feltárásával — eljutni a legelső, legrégebbi állapothoz.