Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 14. Budapest, 2007)

JANKÓ FERENC: A történelmi külvárosok épített öröksége – településmorfológiai megközelítésben

A TÖRTÉNELMI KÜLVÁROSOK ÉPÍTETT ÖRÖKSÉGE - TELEPÜLÉSMORFOLÓGIAI MEGKÖZELÍTÉSBEN JANKÓ FERENC Magyar Műemlékvédelem, XIV. 2007 © KÖH Műemlékvédelmi Tudományos Intézet Budapest Ha történelmi városokról hallunk, rendszerint történelmi belvárosokra gondolunk először. Keveseknek juthat eszébe, hogy a történelmi évszázadokban a fallal körülvett városmagok szorosan együtt fejlődtek a történelmi külvárosokkal. Ez a már-már feledésbe merülő, kevéssé ismert városrész-típus képezi írásom tárgyát. A történelmi külvárosok hosszú évtizedekig nem voltak a műemlékvédelem fókuszában, hiszen nem ezek a nemzeti, települési emlékezet elsődleges megtestesítői vagy az építészeti, művészettörténeti, történelmi örökség fő hordozói, hanem a belvárosok. A történelmi külvárosokra emiatt kevesebb figyelem jutott. A településvédelem szemlélete azonban lassan-lassan terjedőben van, így erősödnie kell a történelmi külvárosok védelmi igényének is. Erre példa, hogy nemrégiben PécsTettye és Győr újvárosi városrészét is műemléki jelentőségű területté nyilvánították. Vizsgálataim tárgya elsősorban Kőszeg, Pápa, Sopron és Veszprém történelmi külvárosi negyedei, ám egyes vonatkozásokban az említett Győr, Pécs történelmi külvárosait, illetve Mosón belvárosát

1 is tárgyalom majd, s összehasonlításként az előbbi városok történelmi belvárosait is bevonom az elemzésbe. Fő kérdésem, hogy mennyiben használható még a „történelmi" jelző eme városrészekre; csupán topográfiai megjelölésre szolgálhat, vagy pedig épületállományukban is hordozzák még a történeti értékeket. Számba vehetők-e még épített örökségként? S konkrétan: mennyire maradt meg a falusias morfológiai elem a történelmi külvárosokban, lehet-e erre alapozni a történelmi külvárosok örökségvédelemre alapozott fejlesztését? Mindezekre a kérdésekre a településföldrajz egyik ága, a településmorfológia fogalmi és módszertani eszközeivel keresem a választ. Ez területi szemlélete révén alkalmas a nagyobb léptékű, város- vagy városrész szintű beépítési, városépítészeti, városképi vizsgálatokra, így a maga módján hozzájárulhat településeink épített örökségének kutatásához, a településvédelem szemléletének terjesztéséhez. Az egykor fallal övezett belvárosok telekszerkezetükkel jól jelzik egykori kiterjedésüket, s a dokumentáltság magas foka miatt is könnyű meghatározni területüket. A külvárosok lehatárolása már sokkal nehézkesebb. Ezeket csak nagyon ritkán védték városfalak (kivétel pl. Sopron, bizonyos értelemben Kőszeg), így orientációt esetünkben többnyire a telekszerkezet figyelembe vétele, és kisebb részben történeti források jelentettek. Elemzéseim fő alapját empirikus, épület-alapú adatgyűjtésem képezi, de a 2001-es népszámlálás adatait is felhasználtam. Előbbi Sopron esetében valamennyi külvárosra, Kőszegen a német és a magyar hóstádra, Pápán az Alsóváros belső részére terjedt ki. Meg kell jegyezni, hogy a pápai belváros nyugati része (az egykori a pápai Tabán vagy csizmadianegyed) és déli negyedei („gettó") morfológiájuk alapján szintén történelmi külvárosi jegyeket mutatnak - mindezt a dunántúli mezőváros morfológiai sajátosságának is vélhetjük

2 -, adataikat tehát ilyen megfontolással kell majd számba venni. Veszprém esetében pedig a településszerkezetileg legjobban fragmentálódott Komakút kivételével az összes váralji településrészt felmértem.

3 A TÖRTÉNELMI KÜLVÁROSOK HELYE VÁROSAINK URBANIZÁCIÓS FOLYAMATAIBAN A magyar történelmi városok kialakulását rendszerint királyi, földesúri vagy egyházi váralapítás indította el. A várak különböző időszakban épülhettek meg, Veszprém várhegyén már a honfoglalás korában valamilyen erődített építmény állott, amely kellő alapot szolgáltatott a püspöki városalapításnak. Az ispánsági várak Szent István idejében alakultak ki, míg a földesúri váralapítások már későbbre tehetők: a Kőszegiek Kőszeg várát a 13. században, a Garaiak Pápa várát pedig a 15. század közepén építtették, feltehetően korábbi földvár-előzményt felhasználva.

4 Az Árpád-kori magyar településfejlődés sajátos topográfiai keretek között zajlott. A várakat különféle foglalkozású szolgálónépek és katonáskodók (udvarnokok, halászok, kovácsok, kereskedők, lövészek, stb.) önálló falvakkal vették körül. Ezek alkották a történelmi külvárosok, váralji települések ősi magvait, település-előzményeit. Az úthálózatok és a telekrendszer rögzülésével ezek csak később tagozódtak be a városok (civitasok vagy oppidumok) településébe. A foglalkozásbeli-társadalmi elkülönülés aztán rendszerint tovább élt, ennek egyszerű bizonyítékai a ma is élő ősi utcanevek.

5