Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 14. Budapest, 2007)

JANKÓ FERENC: A történelmi külvárosok épített öröksége – településmorfológiai megközelítésben

1. kép. Kőszeg, a Várkör nyugati házsora, 2004 (Szerző felvétele) A belvárosok és a külvárosok közötti különbség egyrészt abból adódott, hogy utóbbiakat többnyire nem védte városfal. A városok fenyegetettségétől, a polgárság vagyoni helyzetéből, illetve a fallal körülvett belvárosok kisebb méretéből következően néhány városban a külvárosokat is sáncokkal (Kőszeg), vagy városfallal (Sopron) vették körül. Ez sem akadályozta meg azonban azt, hogy a külvárosok sokkal többet szenvedjenek az ellenséges támadásoktól (törökök, kurucok, labancok)

6 Némelyikük hosszú időre elnéptelenedhetett, csak a háborús idők elmúltával, a 18. században váltak ismételten lakottá, és forrtak egybe a belvárossal (Pápa: Alsó és Felsőváros).

7 A belvárosi és a külvárosi lakosok között jogi különbségek is voltak, ami tovább fokozta a társadalmi-vagyoni különbségeket. Egyes városok esetében a belvárosnak és a külvárosoknak külön helyhatóságai is voltak. A belvárosokat rendszerint nemesek, kereskedők, sokszor elkülönülten zsidók vagy valamilyen céhbeli iparosok lakták. A külvárosokban általában az őstermelők, gazdák, zsellérek voltak többségben, de megtalálhatók voltak a kézműves, iparos foglalkozásúak is.

8 Ebből következik továbbá az, hogy a külvárosok épületállománya sokkal többször cserélődött, hiszen kevesebb volt a kőépület, az agyagból, vályogból épített házak sokkal hamarabb elavultak, s a már említett, 18. századig tartó gyakori külső támadásokkal és a tűzvészekkel szemben is kevésbé voltak ellenállók. A népesség dominánsan őstermelő jellegéből következett, hogy sok külvárosi rész falusias arculatot öltött. A külvárosokat úgy is felfoghatjuk, hogy azok közvetítették a városokban megjelent újabb építészeti formákat a falvak felé, tehát az előképek mindig területükön jelentek meg először.

9 Hogy mennyire maradt meg falusias arculatuk, az a 19. század végén felgyorsuló városfejlődés helyi jellegzetességeinek függvényében alakult. A kapitalista tőkefelhalmozással járó ipari fejlődés, amely ekkorra érte el Magyarországot, nagyvárosainkban a bérházépítkezés elterjedését eredményezte. A városok ekkor rendszerint a vasutak, a pályaudvarok felé terjeszkedtek, ám ez különféle módon történhetett, ennek csak egyik formája volt a bérházépítés, sok helyütt villanegyedek épültek ki a vasútvonalak irányában. Ám jellemzően csupán előbbi járt a meglévő épületállomány kicserélődésével, így ennek sok helyütt már áldozatul estek a történelmi külvárosok. Más nagyvárosokban - hazánkban egyedül Budapesten - a történelmi belváros is „áldozatul eshetett" a lakásépítési láznak (Pest), máshol a nagy átbocsátó képességű főutak építése kapcsán csak kisebb-nagyobb negyedeket bontottak le. A településképben ily módon léptékváltás történt. Ennek a folyamatnak a gazdasági világválság vetett véget az 1920-as évek végén, az ezután kibontakozó modern mozgalom Magyarországon csak kevés városban hagyott maga mögött jelentős együtteseket.

10 Az urbanizáció effajta megnyilvánulásának második hullámát már a szocializmus 1960-1980-as évtizedeire tehetjük, ekkor egy újabb építési hullámhegy jellemzi a hazai városfejlődést, amely tervszerűségével, a megvalósítás módjával, elsősorban a lakótelepes építkezéssel anyagában, formavilágában is újat jelentett minden korábbihoz képest. A tömeges lakásépítés jelentősebb része zöldmezős módon, illetve a városok külső lakóövébe tartozó családi házas területek szanálásával valósult meg. Kisebb részében - elsősorban az ún. új-városközpontok építése kapcsán - a városok belső negyedeiben, esetenként a történelmi külvárosok helyén rekonstrukciós formában is előfordult. Ennek kézenfekvő példája a vizsgált városok között a veszprémi Cserhát városrész lebontása, majd pont- és sávházakkal történt beépítése. Mindez tehát már tervszerűen, központilag szabályozottan alakult a korábbi spontán, organikusabb városépítéssel szemben. Hiszen sokszor egyszerre egy egész terület sorsáról döntöttek, míg a régi és mai városrendezési szabályzatok csak a fejlődési keretek megadására törekednek. A történelmi külvárosok legtöbbjére születtek rekonstrukciós tervek, amelyek megvalósulás esetén egyet jelentettek megszűnésükkel, hiszen épületállományukat sokszor egyszerűen koruknál fogva avultnak minősítették, és számtalanszor építési tilalmat rendeltek el területükre. Ennek azonban a műemlékvédelemhez hasonlóan konzerváló hatása volt. Ideológiai síkon némileg paradox módon a szocialista műemlékvédelem a polgári, vagyis művészileg értékesebb épületeket tartotta megőrzésre érdemesnek, már kevesebb figyelem irányult a történelmi külvárosokban is megtalálható népi építészeti emlékekre, a két véglet között meghatározható kisvárosias vagy a