Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 10. Budapest)

Történet - Marosi Ernő: A zsámbéki kolostorromok

formaként való elképzelésére nézve sajátos, eddig kevéssé ismert tanulságokat szolgáltat felhasználása a historizáló templomépítészetben. A Möller István-féle Lehel-téri újlipótvárosi plébániatemplom esete ugyanis nem egészen egyedülálló. Feszi Frigyes késó'i kőbányai plébániatemplom-tervének kiindulópontja is (mégpedig nemcsak alaprajzában, hanem oldalhomlokzatának rendszerében is) a zsámbéki templom volt.

14 c) Zsámbék mint a magyar műemlékvédelem történeti emléke A fent tárgyalt értékelési módok tudatosulása Zsámbékon lényegében egybeesett azzal a folyamattal, amely a magyar művészettörténetírásban és műemlékvédelemben is elvezetett a puriszlikus historizmus szemléletének és restaurálási gyakorlatának kritikájához. A zsámbéki romok esetében az 1889-ben elkezdett restaurálás - főként anyagi és technikai okok miatt - lényegében levette napirendről a kétségtelenül mérlegelt és elméletileg lehetséges, purisztikus, teljes rekonstrukciót. Ugyanilyen irányban halott a kialakult, hagyományossá vált romkultusz, amely itt a festőinek értékelt és történelmi reminiszcenciákat ébresztő állapot megőrzésének irányában hatott. Az a belátás valószínűleg csak kisebb mértékben hatott, hogy egy ideálisan konzisztens, egységes koncepció végigvitele nem lehetséges az épületen, mivel az eredeti terv megvalósulása közben különféle módosulásokat szenvedett, s az épület a későbbi átalakítások, módosulások nyomait is hordozza. Mindenesetre jellemző, hogy ezeknek az építéstörléneti korszakoknak az első regisztrálása és magyarázata annak a restaurátornak, Möller Istvánnak a felismerése, aki a történetileg kialakult forma lehető teljességében való megőrzése mellett is döntött. (Möller Lehel-téri temploma nemcsak egy kiépítési tervet valósított meg, hanem egyben a zsámbéki templom feltételezett, és szabálytalanságok nélkül megvalósított első tervének a helyszínen megvalósíthatatlan rekonstrukciója is.) Möller 1889-ben megkezdeti zsámbéki romkonzerválása során - közismert módon - a statikailag szükséges pótlásokat, aláfalazásokat, illetve támasztó szerkezeteket (s formáikkal is erőteljesen érvényesülnek a legjelentősebbek, a diadalív északi pillérét megtámasztó nagy falazat, a nyugati homlokzaton a kapuzat illetve a lépcsőtorony kiegészítése) a romon uralkodó kőtől idegen anyagból, téglából készítette el, megalapozva ezzel a modern magyar műemlékvédelem gyakorlatát. Hitelesség-igénye, amely jóval megelőzi Alois Riegl elvi állásfoglalását (Der moderne Denkmalkultus... 1903), nem teljesen azonosítható azzal a későbbi gyakorlattal, amely módszerét az eltérő minőségű és színű építőanyag alkalmazásában követte. E tekintetben pl. az esztergomi palotakápolna nevezetes Lux-féle rekonstrukciója Möller elveit követi. De eltér tőle abban, hogy Esztergomban nem tartózkodott a térforma helyreállításától, s nem rettent vissza a szerkezeteknek visszahelyezés, anastylosis, illetve leegyszerűsített formai utánzat útján való rekonstruálásától sem. E tekintetben Möller zsámbéki eljárása nem tekinthető minden további nélkül azonosnak a később polgárjogot nyert műemlékvédelmi gyakorlattal. Különösen a zsámbéki szentély előtt épített, a mellékszentélyt, mellékhajót és a sekrestye maradványait egyetlen nagy, rézsűs lezárású támfalban összefoglaló téglafalazatban válik nyilvánvalóvá eljárásmódja. Itt tudatosan mondott le a bazilikális szerkezet, a főtömeg és a melléktér viszonylalainak minden további értelmezéséről. Möller nézeteinek kialakulásáról, előzményeiről alig tudunk valamit. Bizonyos, hogy fellépése és korán elnyert vezető szerepe a Műemlékek Országos Bizottságának szervezetében összefügg a Henszlmann és általában a magyar műemlékvédelem megalapítását véghez vivő nagy generáció letűnése körüli légüres térrel.

15 De szerepeljátszhatott ebben az alapító generáció nézeteit a fiatal történészek részéről érő heves kritika is.

16 Modernek a történetiségről, a normativitás elvetéséről alkotott nézetei a purisztikus restaurálási mód korai kritikáira vezethetők vissza, így pl. Wilhelm Lübke nézeteire.

17 Lübke egyaránt súlyos kritikával illeti a bécsi Stefanskirche és a müncheni Frauenkirche purisztikus restaurálását. Bécsben mindenekelőtt Moriz Thausing folytat

18 elkeseredett küzdelmet a Stefansdomot is fenyegető „Phyloxera renovatrix" ellen, Riegl és Dvofak közvetlen előfutáraként.

19 Thausing a purista restaurációt az oklevélhamisításhoz hasonlítja, s egyik Kunstbriefjében így szólaltatja meg a bécsi Stefanskirchét: „...éppoly kevéssé, ahogyan... egy régi oklevél pergamenjén egy részt, legyen az akár csak egy íráshi-