Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 10. Budapest)

Elmélet - Dávid Ferenc – Sedlmayr János - Horler Miklós: Vita a műemlékvédelem elveiről és módszereiről

ha lesz lehetséges kitérni a közeljövőben, s a velencei Carta farizeusi írásmagyarázata ezt aligha helyettesítheti." Nos, ezzel a Műemlékfelügyelőség által kezdeményezett vitaüléssel is szeretnénk kifejezésre juttatni azt a készségünket, hogy nem kívánunk kitérni a nyílt és tárgyszerű vita elől, amely a magyar műemlékvédelem eszmei fejlődését és megszilárdulását szolgálja. Nagyon reméljük ugyanakkor, hogy ezt senki sem fogja a farizeusok és az írástudók dialógusának tekinteni. Úgy tűnik, hogy az említeti recenzió maga is egyik szimptőmája a belső konzisztencia, vagy talán inkább: kohézió - meglazulásának, amely kohézió magyar értelmezése, valaminek részeit, tagjait egymáshoz fűző erő. A magyar műemlékvédelem eddigi legfőbb ereje a humán és műszaki képzettségű szakemberek kölcsönös egymásrautaltságán, megértésén és megbecsülésén alapuló szoros együttműködésében rejlett. Vonatkozik ez az intézményen belüli és kívüli kapcsolatokra egyaránt. Különös módon Marosi Ernő a belső szilárdság meglazulásnak számára nem világos okait az Évkönyv hivataltörténeti tanulmányában véli megtalálni - ahogy ő mondja „allegorikus magyarázatként" ahol a Henszlmann halálát követő idők belső küzdelmeiről van szó, melyek során az akkori MOB műszaki és humán képzettségű tagjai közli feszültség mindinkább kiéleződött. Ez az évkönyv anyagából önkényesen kiválasztott magyarázat azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy a jelenlegi problémák és az eszmei szilárdság fellazulására utaló tendenciák fő oka a két diszciplína művelői közötti ellentétekben keresendő. Ha itt most ezzel és az említett írás néhány más megnyilatkozásával vitába szállok, ezt természetesen nem a kritika elleni protestálásként teszem - hiszen a kritikát minden nyomtatott írásmű szerzőinek és szerkesztőinek el kell viselni, bármilyen legyen is az - hanem az abban iniciált elméleti vita nevében. Ami tehát a műemlékvédelem elvi egységének mai problémáit illeti, határozottan hangsúlyozni szeretném, hogy az esetenként felmerülő ellentétek frontvonalai nem a két diszciplína határvonalán húzódnak. Legyen elég ennek alátámasztására csupán annyit megemlíteni, hogy az egyes vitatott, historizáló építészeti terveket esetenként művészettörténészek támogatásával terjesztik elő, vagy az egyes kutatók által szorgalmazott problematikus kiépítéseket, vagy purifikáló tendenciájú megoldásokat más esetekben az építészek támogatják és teszik magukévá. Történelmi tény, hogy a magyar műemlékvédelem - Európában csaknem egyedül - az építésügyi tárca irányítása alatt működik, s ezen belül műszaki és humán képzettségű szakemberek dolgoznak együtt. Dercsényi Dezső a megmondhatója, hogy ezt nem egyedül az építészek akarták így. A mögöttünk lévő termékeny és eredményes évtizedek bizonyítják, hogy ez a konstrukció nem bizonyult rossznak. Természetes, hogy a kétféle alapképzettség kétféle megközelítési módot is von maga után, de mi mindeddig ennek az előnyeit igyekeztünk kihasználni, ami végül is a különböző látásmódok szintézisére és éppen annak a komplex módszernek a kialakítására vezetett, amelynek igényére ma felhívni a figyelmet kissé anakronisztikusnak tűnik. Ne felejtsük el, hogy a magyar középkori építészettörténet háború utáni eredményeinek jó része éppen a magyar műemlékvédelem munkája eredményeképpen jött létre s amelyekben szerencsésen ötvöződtek a humán és műszaki gondolkodásmód különböző megközelítési módjai. Feleslegesnek és károsnak érezzük tehát a viták során - akár intézményen belül, akár azon kívül történjék is ez - az ellentétek és a dialógus hangvételének kiélezését, mert a történelem során ez még mindig csak szakadásokra vezetett, amit később mindig könnyebb volt megbánni, mint jóvátenni. Nehezen tudjuk hogyan magyarázni azt a magyar műemlékvédelem felelős irányítóinak adresszált feltételezést, hogy Viollet-le-Duc restaurálásról szőlő fejezetét „a mai műemlékvédelmi gyakorlat kiindulópontjaként, kútfejeként, forrásaként" közöltük. Még kevésbé azt a képtelen vádat, miszerint ezzel Cuvier összehasonlító módszerét kívánnánk feltámasztani, és „a tipológia és a kataklizmaelmélet alapján óhajtanánk napjainkban a történeti folyamatosság érvényes modelljének megalkotásán fáradozni." Nyilván elkerülte a recenzens figyelmét a kötet előszavának következő mondata: „Végül amennyire a terjedelem korlátai engedik, szeretnénk a magyar és az európai műemlékvédelem történetének, valamint a magyar építészettörténetnek bizonyos forrásait és forrásértékű dokumentumait is közreadni. Ezt a törekvésünket ezalkalommal a közelmúltban lezajlott Viollet-le-Duc centenárium szerény hazai visszhangjaként az európai műemlékvédelem e kiemelkedő - és csupán felületesen ismert - alakjának a restaurálásról írott feje-