Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 10. Budapest)

Elmélet - Dávid Ferenc – Sedlmayr János - Horler Miklós: Vita a műemlékvédelem elveiről és módszereiről

egységben való továbbfejlesztése - az értékek gondos integrálásával — a településfejlesztés és urbanisztika feladata. Ezen a téren valóban új városépítészeti gondolkodás módra van szükség, és ez kialakulóban is van, de ehhez a posztmodern építészeinek vajmi kevés köze van. Világosan látni kell azonban, hogy az egész épített környezetet nem lehet műemléki védelem alá vonni, tehát körül kell határolni a műemlékvédelem feladatát, amely nem mehet tovább a kiemelkedő értékek fokozott gonddal és szakértelemmel való kézbentartásán. A hagyományos építészeti környezetnek, mint a műemlékeket magában foglaló struktúrának újraértékelése, rehabilitációja és fenntartása tehát fontos feladata a jövő településpolitikájának, de nem világos, mi köze ehhez a műemlék-restaurátor építész „rekonstruktőri működésének". Egyáltalán nem világos, hogy mit ért ezen a „rekonstruktőri" szerepen, amely több helyen is visszatér a szövegben, s amely a magyar és nemzetközi terminológiában mindeddig ismeretlen lévén, illő lett volna pontosan kifejteni. Ami az építészettörténeti ismeretek oktatásának és továbbadásának kérdését illeti, azzal teljes mértékben egyel lehet érteni, de ennek egyik része nem az OMF, illetve a magyar műemlékvédelem hatáskörébe tartozik. Az viszont kétségtelen, hogy az OMF-en - és általában a szakmán - belül módszeresen emelni kellene az építészettörténeti, műemlékvédelem-történeti és elméleti tudás színvonalát a munka minden területén. Nem lehel viszont egyetérteni azzal az állásponttal, amely egyrészt „szerényebb építészeti kvalitást" és „jobb mimikrit" kíván a helyreállításoktól, másrészt az értelmező tömeg és térérzékeltelő kiegészítések elhagyását javasolja. A műemlék-helyreállítások során a műemlékhez hozzátett új részek - bármilyen célból is készülnek — nem lehetnek sem szerényebbek, sem igényesebbek, mint amit az adott műemlék kvalitásai és sajátosságai megkívánnak. Az eddig megvalósult helyreállításoknál mindig is ehhez tartottuk magunkat, és ahol esetenként a kívántnál magasabb kvalitású anyagok vagy részletek kerültek bele a műemléki környezetbe, azt általában külső cs felső erők követelték meg és nem az építész. (Pl. a sárospataki templom vörösmárvány padlója, vagy a budai királyi palota stukkó enteriőrjeinek restaurálása helyett mindenütt új vörösmárvány belsőierek kialakítása.) Az cselek túlnyomó részben viszont a kiegészítések betonból, téglából, fémből, fából készültek, tehát nem voltak magasabb kvalitásúak, mint maga a meglévő épület. A magyar műemlékállomány sajátos, rendkívül töredékes volta következtében azonban továbbra sem mondhatunk le az értelmező kiegészítésről, akár anastylosis-szerű részleges vagy teljes helyreállításról van sző, mint a visegrádi díszudvar, a budai kir. palota lovagterme cs kápolnája, a váraszói templom, a siklósi zárterkély, a simonlornyai loggia és más részletek, akár terek, tömegek és szerkezetek modem eszközökkel való érzékeltetéséről, mint a visegrádi Salamon torony, a soproni zsinagóga, a diósgyőri rondella, a soproni városfal és erődrendszer, a karcsai, hidegségi, máira verebélyi, boldvai templomok, vagy a budapesti Hilton szálló kerengője, akár pedig a modern szerkezeli megformálású védőépületekről, mint a veszprémi Szl. György kápolna, a Meggyfa utcai római villa, a kisnánai és simontornyai vár stb. védőépítményei. Nem adhatjuk fel azt az elvünket sem, hogy a helyreállításoknál, illetve kiegészítéseknél nem „mimikrire" törekszünk, hanem a meglévőhöz esztétikailag illeszkedő, de attól világosan megkülönböztethető megoldásokra, melyek indokoltsága ismét a magyar emlékanyag töredékes voltában rejlik. Végül határozottan tartanunk kell magunkat ahhoz a hagyományos álláspontunkhoz, hogy a történelem tragédiái vagy hibás döntések következtében megsemmisült értékeket nem hamisítványokkal kívánjuk pótolni, hanem a pusztulás tényét is történelmünk részének tekintve, a modern építészet alkotásaival. Ennek az elvnek helyességét a budai Úri utca 32. sz. háztól a Hilton szállóig negyedszázad alatt számos jól sikerült példa igazolja. Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy az elmúlt évtizedekben több olyan modern beépítés készült műemléki környezetben, amelyeket ugyan felügyeleti vonalon engedélyeztünk de amelyek súlyos károkat okoztak, mint pl. a ráckevei szerb templom, a ráckevei kastély, a móri Lamberg kastély, a soproni Orsolya tér esetében. Ezek nem az elv helyességét cáfolják, hanem arra hívják fel a figyelmet, hogy a helyes elvek alkalmazásához megfelelően képzett jó szakemberek és rendszeres testületi ellenőrzés szükséges. Végül ismét egyet lehet érteni azzal a megállapítással, hogy a műemlékvédelem „minél részlelgazdagabban és hitelesebben őrizze meg"