Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 10. Budapest)

Elmélet - Dávid Ferenc – Sedlmayr János - Horler Miklós: Vita a műemlékvédelem elveiről és módszereiről

épületdiagnosztikai eljárások korszerű módszerei, a fotogrammetria, a habarcs-meghatározások, a romfalak vegyszeres konzerválása, a műemlékek kőanyagainak meghatározása, a vályog, vert fal és paticsfalu épületek konzerválása stb. témákra vonatkozóan. Nem az építészeken múlott, hogy egyrészt ezek a kutatások jórészt máig is kísérletezés stádiumában vannak, és végleges megnyugtató konzerválási eljárás igen kevés áll rendelkezésünkre, de az sem, hogy a különböző kidolgozott eljárások alkalmazása olyan költségkihatásokkal jár, amelyeket az OMF anyagi keretei között rendszeresen alkalmazni nem lehet. Hogy az építészek mennyire mellőzik ezt a kérdést, azt az is mutatja, hogy mióta építész szerkeszti az évkönyvet, külön rovat van a technikai-technológiai kérdések számára, amelynek első publikációjából egyébként azt is megtudjuk, hogy a helyzet nemzetközi viszonylatban sem olyan egyértelműen rózsás. Az OMF-nek azért van két statikusa, mert többet nem tudna foglalkoztatni jelenlegi létszámarányai között, az országban pedig még egy tucat jó statikus van, akik képesek a műemlék-restaurálással kapcsolatos feladatok megoldására. A hagyományos építőipari technikák elsorvadása országos probléma és aki az építőipar területét kissé közelebbről ismeri, az ennek okait is tudja. Ezt ismét az alkotókedvű építészrestaurátorok számlájára írni, enyhén szólva elfogultság. Ugyanez vonatkozik az építéstörténet-oktatás háttérbe szondására az építész-oktatásban, amivel az MTA Építészettörténeti és Elméleti Bizottságától a Magyar Építőművészek Szövetségéig többször is foglalkozott a szakterület, nem rajtunk múlott, hogy mindeddig konkrét eredmény nélkül. Ennyit az általános jellegű elmarasztalás egyes témáiról. Ami mármost az elmúlt húsz év műemlék-helyreállításainak sommás elítélését illeti, ez előtt csak megdöbbenve és értetlenül lehet állni. Köztudott tény, hogy ezek a helyreállítások alapozták meg a magyar műemlékvédelem nemzetközi hírnevét - éppen most adtam számot az Évkönyvben ezek európai visszhangjáról - belföldön pedig csak annyit szeretnék megemlíteni, hogy az elmúlt két évtizedben csupán az OMF apparátusából nyolc építész kapott Ybl-díjat, ami példátlan arány egy ilyen kis létszámú együttes szakmai és kormányzati megbecsülése terén. A belföldi sajtó, rádió, televízió vagy a társadalmi szervezetek évtizedes megnyilatkozásait még senki sem összegezte, de amennyire emlékezetből tudom, ez sem rosszabb, mint a külföldi vélemények. Kérdezem tehát: Hol az az ,,új építészeti közhangulat", amely csaknem ellenségesen szemléli egyre szorongatóbban a magyar műemlékvédelemben dolgozó építészeket? Hol olvashatók ennek megnyilatkozásai, és melyek azok a munkák, amelyek iránt oly kevés „empátiát tanúsít"? Melyek azok a beavatkozások, amelyek egyenesen brutálisak voltak? Ki, hol és milyen szakmai-elméleti érveléssel bizonyította be, hogy két évtizeden át egy hamis ludat vértezetében tettünk pontot a műemlékek szerves fejlődésének végére, amikor két évtizede hirdetjük, hogy a műemlékek szerves továbbélését a mai és holnapi élet funkcióinak tartalmával megtöltve és az építészeti környezet szakadatlan időbeli fejlődésének kontinuitásába beillesztve kívánjuk biztosítani? Ami pedig azt illeti, hogy a műemlék-helyreállítás beavatkozása sohasem volt állapotot hoz létre, igen. Viollet-le-Duc óta tudjuk, hogy ez így van, és a mai tekintélyek közül talán elég Michel Parent és Andre Chastel nevét idézni, anélkül, hogy itt érdemben belemennénk a kérdésbe. Nem tudok tehát vitába szállni Dávid Ferenccel az elmúlt két évtized munkáit illetően, mert nem elvi koncepciót állít fel, hanem építészeti kritikát ír, konkrétumok - tehát házak, nevek, megoldások, alkotások - megnevezése nélkül, ami így megfoghatatlan. Végül amit új irányvonalként javasol, abban nem sok új található. Hogy a restauráló építész feladata konzerválni és a töredékes régit kiegészítve újat alkotni, ezt régóta tudjuk. Azt is, hogy a kiegészítést meg kell különböztetni a régitől. Hogy ez a megkülönböztetés hogyan fog menni a „a posztmodern periódusban" mely maga is használja a történelmi formákat és „jobb mimikrit" kíván, ez még nem világos, még akkor sem, ha Dávid szerint ez „viszonylag egyszerűbb gond." Homályos az a rész, amelyben a műemlékvédelmet - a posztmodern gondolkodás fonna nevében - egyfajta történelmi hangulat fennmaradásáért kívánja felelőssé tenni. Úgy tűnik, hogy a műemlék és a tágabb építészeti környezet kapcsolatáról van szó, mely együttvéve alkotja a történelmileg kialakult, hagyományos településstruktúrát. Ennek szerves