Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 10. Budapest)

Elmélet - Dávid Ferenc – Sedlmayr János - Horler Miklós: Vita a műemlékvédelem elveiről és módszereiről

A század elején kialakult különböző elméletek és azok eredményeinek kritikája, valamint a meglévő települések átértékelésének tendenciája az építészet és urbanisztika egész területén általános erjedést indított meg, melyben éppúgy kialakullak az eddigi irányzatokat gyökeresen megtagadó és gyökeresen újat kereső tendenciák, mint a modern építészetet történeti fejlődésben lévőként értékelő és a korábbi alapokon továbbfejleszthetőnek, illetve továbbfejlesztendőnek tartó törekvések. Ennek a válságnak és erjedésnek társadalmi vetülete a közvélemény kiábrándulása a modern építészeti környezetből, elsősorban a tömeges lakásépítés kényszerű uni form izálődása, elidegenítő, nyomasztó hatása alapján, és ugyanakkor a hagyományos települések és épületek addig figyelmen kívül hagyott értékeinek felismerése. Ez a felületes reakció azonban figyelmen kívül hagyva éppen a problémák mélyebb társadalmi és gazdasági összefüggéseit, elsősorban formai szempontból kezdte elutasítani a modern építészet egészét, és egyfajta nosztalgikus, szentimentális indítékból a történelmi formák feltámasztásában vélte megtalálni a megoldás útját. Ennek a társadalmi közhangulatnak kifejeződéseként jött létre az építészetben ,,a modern építészet haláláról" szőlő teória, és ezzel szemben a posztmodern építészet címén egy új, útkereső irányzat, amely - mint Charles Jencks írja róla: ,,az építészei nyelvét kiterjeszti több, különböző területre, így a népi kifejezésmód felé, a hagyomány irányába és az utca közönséges slangjának az irányába is",

6 ugyanakkor előszeretettel alkalmaz bizarr elemeket és megoldásokat is. Mindez egyelőre meglehetősen heterogén és útkereső irányzat, amelynek népszerűsége elsősorban a tagadásban, a pluralizmusra való törekvésben és a nosztalgiában kereshető, de semmi esetre sem tekinthető olyan új építészetnek, amely egyértelműen és végérvényesen felváltotta az eddigi modern építészetet, és megoldotta annak minden problémáját. Ezekkel a tényezőkkel összefüggésben magán a műemlékvédelmen belül is bátrabban hangol kaptak - elsősorban a közép-európai német nyelvterületen, így Ausztria, Németország, Svájc köreiben - azok a vélemények, melyek a modern építészet alkalmazását a műemlék-helyreállításokban, valamint a történelmi környezetnek alkotó módon való továbbfejlesztését helytelenítik. Helyette egyrészt a Riegl-i konzerváló magatartás személytelenségét, másrészt - a történeti környezetnek elsősorban hangulati, érzelmi jelentőséget tulajdonítva - a történelmi hangulat egységének a történelmi formák reprodukálása útján való megőrzését kívánják. A magyar szakterület múltból örökölt német nyelvorientáltsága következtében és bizonyos szomszédsági kapcsolatok nyomán is természetesen ezek a nézetek esetenként könynyebben utat találtak a magyar szakemberekhez, mint a műemlékvédelem világszervezetét irányító körök felfogása, mely inkább francia, angol, olasz nyelvű publikációkban látott napvilágot. Mindezeknek a külső tényezőknek hatására, valamint az ezzel párhuzamosan bekövetkezett generáció-váltás nyomán az addig egységes magyar felfogás - melynek éppen belső szilárdságát még a felfogásunkat erősen kritizáló Walter Frodl is nagyra értékelte

7 - kezd széttagolődni egyéni és csoport-nézetekre. Hozzájárul ehhez az is, hogy az országszerte szaporodó épületfelújítások nyomán mind több és több építész kezd foglalkozni műemléképületek helyreállításával, akik a „központi iskola" elméleti és gyakorlati megalapozottságával nem rendelkezve tovább tágítják a pluralizmus körét. Magán az OMF-en belül meglazult a kapcsolat az építészek és a tudományos kutatók együttműködésében és korábbi egységes nézeteik kissé eltávolodtak egymástól. Tervezési vonalon a hangsúly a végeredmény megfogalmazására tevődött át, és a megelőző felmérő, elemző, rekonstrukciós és dokumentatív munka mindinkább áthárítődik külső megbízásokra, illetve a tudományos kutatókra. Ugyanakkor tapasztalható a tervtanácsok elé kerülő témák ismertetése során a kellő részletességű tudományos és állapotrögzítő dokumentatív anyagok bemutatásának fokozatos háttérbe szorulása, ami a tervezeti állapot elvi megítélését megnehezíti. Ez a jelenség azzal a veszéllyel jár, hogy a tervezett végeredményt helyezi előtérbe annak tudományos premisszái rovására, s így - akarva-akaratlanul - az elvi koncepció fellazulására és szubjektív felfogások érvényesülésére vezet. A tervezői munka területén kétségtelenül érezhető a posztmodern építészet tendenciáinak bizonyos hatása is, amennyiben a modern építészet alkalmazásának jogosultságát a műemlék-helyreállításokban a posztmodern fel-