Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 10. Budapest)
Források - Dehio, Georg Gottfried: A műemlékek védelme és gondozása a tizenkilencedik században
áll hálátlanul - teljesen más irányba mutatnak; nem tudok erre más nevet, csak a szocializmusét. Ez a szocialista tendencia, az, amely talán még inkább, mini a konzervatív - a műemlékvédelem érdekeit a gyakorlatban nem riikán hagyja konfliktusba keveredni a liberalizmussal. Amint előadásom bevezetésében mondtam, a képzőművészet alkotásai állnak tartósság tekintetében a legrosszabbul, most pedig hozzá kell tennem; jogrendszerünk és gazdasági rendszerünk révén is a legrosszabbul állnak. Ez szellemi-anyagi kettős természetük következménye. A fennálló jog csak anyagi lélüket veszi figyelembe, és mégis az az általános vélemény, hogy valóságos létük szellemi. Az az érdek, melyet a közösségnek jelentenek, az egyéni érdeket felmérhetetlen mértékben felülmúlja - nos ez maradjon védtelen? A boldogult frankfurti Rotschild báró képes volt összeszedni az aranyművesség alkotásainak legszebb gyűjteményét, amely tudvalevően Németország művészi múltjának büszkesége. Nem volt nyugta, amíg nem került kezei közé e művek leghíresebbikc: a Jamnitzerserleg. Ez mindeddig a nürnbergi Germanisches Museumban állt, mint egy számtalan ágra szakadt nürnbergi patríciuscsalád tulajdona. A család végül is arra kényszerült, hogy eladja a legtöbbet ígérőnek. Röviddel azután meghalt Rotschild, és aranykincsét egy Párizsban élő unokafivérére hagyta. A franciák azonban jobban nevelték az ő rotschildjeiket, mint mi a mieinket. A Jamnitzer-serleg hamarosan ajándékként a Louvre múzeumának birtokába került, és mi, németek, ott kereshetjük fel. Ez az eset elméletileg tetszés szerinti dimenziókra tágítható. Jogilag semmi sem áll annak útjában, hogy valamelyik krőzus Rembrandt összes képét megszerezze, és a világ számára láthatatlanná tegye, herosztratoszi kedvében akár meg is semmisítse. Az amit ezekkel a rikító példákkal meg akarok világítani, kisebb mértékben naponta ezerféle módon ismétlődik meg. Ha az ember saját szemével nem látná, hihetetlennek tűnne, milyen nagy mértékű még ma is - bár a legrosszabb idők régen elmúltak - a régi művészeti alkotások folyamatos pusztulása. A főszerepet ebben a csodás leleményességgel megáldott régiségkereskedés játssza; hasonlatos azokhoz a porszívó gépekhez, melyekkel újabban lakásainkat takarítják; behatol a legrejtettebb zugokba is, és megszabadítja azokat művészi értékeiktől. Nem tagadom, néha jót is tesz ez a kereskedelem, mert olyan rejtett dolgokat hoz napvilágra, melyek egyébként ismeretlenül enyésznének el. Túlnyomóan mégis destruktív a hatása. Mert a szóban forgó objektumok többsége történetileg és művészileg csak abban az összefüggésben érvényesül, amely számára megalkották; ebből kiemelni többnyire azt jelenti, hogy értékének nagyobbik fele megsemmisül. A kereskedelem itt tehát nem csak tulajdonosváltáshoz vezet, hanem értékcsökkenéshez is. Ilyen tekintetben, amint azt egyre inkább belátjuk, még maguk az állami múzeumok sem jelentik a műtárgy megőrzésének ideális formáját. Egy régi faragott oltár egy falusi templom meghitt belsejében, egy régi, helyi művészeti gyakorlat tanújaként, hatással van ránk; a régészeti múzeumban, ötven hasonló mű sorában, elveszíti egyediségét, és közömbösé válik számunkra. A műkereskedelem azonban csak igen kis részben dolgozik múzeumok számára, nagyobbrészt magánembereknek és a külföldnek. A gazdaságilag erős népek e téren is fölényre tesznek szert. Az angolszász faj az, mely a legkevesebb alkotást hozta létre; most a szegényebb, de szellemdúsabb népeknek megteszi azt a szívességet, hogy kifosztja őket; ez, amióta Amerika is részt vesz benne, a történeti Európa műkincs állaga számára súlyos veszélyt jelent. Az előzőkben csak az ingó műemlékekről szóltam, pedig az ingatlanok voltaképpen még rosszabbul állnak. A modern gazdasági élet folyama csak akadályokat lát bennük; alámossa őket, és napról-napra elnyel egy-egy darabot. Elég! Attól a pillanattól fogva, hogy létrejött a műemlékvédelem komoly szándéka, azzal is tisztába kellett jönnünk:mindez nem valósítható meg a magántulajdon korlátozása nélkül, a közlekedés és a munka érdekei és általában az egyéni hasznossági motívumok korlátozása nélkül. Ez az, amiéri szocialistának neveztem. Milyen mértékben tett hát eleget az állam az ilyen követeléseknek? Mai előadásom keretében erről csak röviden szólhatok. Egy ideig úgy látszott, hogy Németország élenjáró lesz az ügy megvalósításában. A szabadságharcok szép, gondolatgazdag korszakában először Poroszországban merültek fel messzemenő tervek; Sulpiz Boisserée és Kari Friedrich Schinkel nevét kell elsőként említenem; mindketten a romantika tanítványai; Goethe is bedobta szavát és nevét a mérleg serpenyőjébe. Ám ezután hamarosan elcsendesedtek a dolgok, s én ezt nem okvetlenül saj-