Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 10. Budapest)

Források - Dehio, Georg Gottfried: A műemlékek védelme és gondozása a tizenkilencedik században

nálorn. Ugyanis éppen Schinkel, akit művészként még mindig jobban csodálok, mint ahogy ma általában szokták, akinek kedvenc ötletei közé tartozott az athéni Akropotis királyi palotává való kiépítése, pontosan azért, mert nagyon is művész volt, veszélyes műemlékvédő lett volna. Az első sikeresebb kezdeményezésnek, a műemlékvédelem első tervszerű állami rendezésének dicsősége Franciaországé. Itt is a romantikus iskola adta meg az ösztönzést. A romantika kél vezető személyisége, Victor Hugo a bal-, Montalambert gróf a jobbszárnyról, indították el a harcol. Követeléseiket a történész Guizot is magáévá tette. Miután a júliusi királyság minisztere lett, egyik első lette a műemléki főfelügyelőség felállítása volt, még 1830-ban. Ennek első vezetője Vitet voll, a történész, őt követte egy hosszú, termékeny hivatali időszakon át Prosper Mérimée. Az, hogy a műemlékvédelem az írók és tudósok körében jött létre, itt közvetlenül és világosan látható; a művészvilág bevonása csak egy fiatalabb kísérőjelenség. Franciaországol azonban hamarosan túlszárnyalta, - legalábbis elméletben - a legfiatalabb európai állam, Görögország. 1834 május 10-én jelent meg itt egy terjedelmes törvény, amely mind az általa elrendel jól átgondolt kiviteli apparátusi, mind alapeszméjének merész idealizmusát tekintve meglepő: az ingó és ingatlan régiségek összességél valamennyi hellén nemzeti tulajdonává nyilvánítja, amennyiben külön eljárás útján nem mondják ki hivatalosan az egyes tárgyak jelentéktelen voltál. A törvény szerzője egy német professzor, Ludwig Maurer volt. Más kérdés természetesen, hogy a gyakorlatban mit kezdtek ezzel a görögök. Az itt kiiűzött ideálok mögött messze elmaradt az öreg Európa. Már jeleztem, milyen okok folytán. Anglia mindmáig lemondott az állami műemlékvédelemről; van egy törvényük 1873-ból, ez azonban csak az őskori, ún. mcgalitikus emiékek egy kis csoportját foglalja magába, tehát a fő probléma megoldatlan marad. A kontinentális államok szórványos közigazgatási rendeletekkel segítettek magukon, gyakran csak rendőrségi vagy kincstári indítékokból. Amit ezekkel elérlek, az semmi esetre sem lebecsülendő haladás a régebbi idők szabadjára engedett vandalizmusához képest, egészében azonban csak részmegoldásokról és kompromisszumokról van szó. A törvényi szabályozástól sokáig visszariadlak. Először, Görögországtól eltekintve, Svédországban próbálkoztak meg vele 1867-ben, ahol Gustav Adolf óta egy különös műemlékbarát tradíció maradt fenn. Ezután Franciaországban 1887-ben, Németországban először a hesseni nagyhercegségben 1902-ben, és mindeddig még csak ott. De rövidesen Poroszország következik. Engedjék meg, hogy néhány közelebbi adatot közöljek a hesseni törvényről. Szerzője egy műemlékbarát jogász, elfogadója egy jóakaratú törvényhozó testület; alighanem a maximumát jelenti annak, amit ma elérhetünk. Jogászok részéről már az a szemrehányás érte, hogy túl messzire megy. Én úgy látom, annyira kíméletes, amennyire csak összeegyeztethető a kívánt céllal. A törvény már abban is nagy visszafogoltságról tesz tanúbizonyságot, hogy a magántulajdonban lévő ingó műemlékek széles körét - amelyeknek védelmét más országok, pl. Olaszország, éppen a legsürgősebbnek tekintik - figyelmen kívül hagyja. Ingó műemlékek tehát (amelyekhez célszerűségből hozzászámítják az okleveleket is) csak akkor állnak védelem alatt, ha az állam, az egyház vagy a települések tulajdonát képezik. Ezzel szemben az építészeti emlékeket a törvény teljes egészükben védi, a magántulajdonban lévőkel is. Minden tervezett megváltoztatásuk bejelentési kötelezettséggel jár, szükség esetén a törvény a kártalanítási vagy kisajátítást is kilátásba helyez. A műemlékek felügyeletét egy vagy több állami alkalmazott műemlékvédő látja el. Fontosabb esetekben azonban be kell vonni egy műemléki tanácsol, mely az evangélikus és a katolikus egyház egy-egy képviselőjéből, a hesseni régészeti és történeti társulatok legalább két tagjából és két hesseni műemléklulajdonosból áll. Végül pedig magán a műemléken kívül annak környezetét is védeni kell. E rendelkezés elfogadását különös örömmel üdvözölhetjük. Épületeket nem lehet izolálni, azok nem múzeumi tárgyak. Egy műemléket közvetett módon is tönkre lehet tenni: a környezetében létrejött disszonanciák által. Egy modern áruház a régi város piacterén, vagy egy kirívóan tolakodó reklámtábla valamely régi házon elég ahhoz, hogy a meghitt és jellegzetes városképel visszataszítóvá tegye. Az egészségügyi felügyelet követelései nyitott fülekre találtak, azt azonban, hogy a lelkünknek is adva kellene legyen valamiféle higiénia nem akarták tudomásul venni. Kitörő örömmel üdvözlendő, hogy rövid idője itt is derengeni kezd már belátás. Amit a hesseni