Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 10. Budapest)

Elmélet - Dávid Ferenc – Sedlmayr János - Horler Miklós: Vita a műemlékvédelem elveiről és módszereiről

MŰEMLÉKHELYREÁLLÍTÁSI ELVEINK ÉS AZOK ALKALMAZÁSÁNAK IDŐSZERŰ PROBLÉMÁI A magyar műemlékvédelem az elmúlt két évtizedben a tudományos és építészeti alkotó munka szoros együttműködésén, valamint a múlt hagyományain alapuló egységes elveket és módszereket alakított ki. Ezek alkalmazása során elsősorban maga az OMF saját apparátusa nagyszámú jelentős műemlék-helyreállítást végzett el, amelyek bel- és külföldön nagy érdeklődést keltettek, valamint komoly megbecsülést szereztek a magyar műemlékvédelemnek. Az eddig alkalmazott elvek és módszerek az OMF belső munkája során elméleti vitákon és gyakorlati eredményeken keresztül alakullak ki és váltak általánosan elismertekké. Az elvi koncepciót, amely mindenben megfelel a Velencei Carta koncepciójának, az MTA Építészettörténeti és Elméleti Bizottsága már 1962, 1964 és 1965 évi műemlékvédelmi konferenciáin különböző oldalakról megvitatta, majd Dercsényi Dezső, Entz Géza, Pogány Frigyes, Zádor Anna és Horler Miklós részvételével megbízott munkacsoportja külön is megvizsgálta. A műemlék-helyreállítások közösen kialakított irányelveinek általam megfogalmazott szövegét a bizottság hivatalos állás foglaláskén elfogadva az Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények 1967. évi 3-4. számában közreadta.

1 Az azóta eltelt idő tapasztalatai nyomán az akkor megfogalmazott elvek alkalmazását folyamatosan figyelemmel kísértem és több publikációban különböző aspektusokból részletesebben is kifejtettem, illetve az első megfogalmazást tovább finomítottam.

2 Számot adtam arról is, hogy elveink és azok alkalmazásának eredményei milyen visszhangot váltottak ki a nemzetközi szakmai körökben, illetve hogyan viszonylanak azok a mai európai közfelfogás különböző tendenciáihoz.

3 Végül megkíséreltem az egész kérdést az európai műemlékvédelmi gondolkodás történeti fejlődésének összefüggéseibe helyezve megvilágítani

4

, majd a Velencei Carta óta eltelt 20 év tapasztalatait összegezni.

5 Miután mindezeket már publikációkban közreadtam, felesleges volna azokat itt most akár rövidítve is elismételni. Fel kell tételeznünk, hogy mindazok, akik a kérdésekkel maguk is érdemben foglalkoznak és akik elveink és módszereink továbbfejlesztésén fáradoznak, vagy netalán új koncepció kialakításán dolgoznak, a korábbi hazai és nemzetközi szakirodalmat ismerik. Hozzávetőleg az elmúlt fél évtizedben bizonyos tényezők hatására ez az addig egységes magyar elvi és módszertani koncepció kezdett fellazulni, és egyfajta pluralizmus jelei mutatkoznak. Ennek okai részben belsők, tehát az OMF apparátusának és a tágabb szakterületnek saját alakulásában rejlenek, részben pedig külsők, és elsősorban az építészet, urbanisztika és környezetalakítás mai világméretű továbbfejlődésének különböző tendenciáiban gyökereznek. A külső tényezők közé tartozik emellett még az is, hogy az európai műemlékvédelem máig sem vált teljesen egységessé elveiben és alkalmazott módszereiben, és Velence előtt is, után is megmaradtak bizonyos pluralista tendenciák, amelyek diszkréten elhatárolódtak a Velencei Carta és az ICOMOS koncepciójától. A belső tényezők természetesen maguk is a külsők bizonyos hatása alatt alakultak, tehát célszerű először ez utóbbiakat közelebbről szemügyre venni. Az egyik a századunk elejétől kialakult és gyűjtőszóval „modern építészet"-nek nevezett irányzatok válsága, mely bonyolult társadalmi és gazdasági tényezők összességének eredménye. Nagyjából ezzel párhuzamosan alakult ki a történetileg nőtt, hagyományos települések újraértékelése, melyekben a településtudomány mindinkább felismert olyan értékeket, melyekkel az újonnan épített települések nem rendelkeznek, s amelyek bizonyos tekintetben kedvezőbb feltételeket kínálnak a társadalom életfunkciói számára. Ezekre az értékekre az UNESCO 1976-ban Nairobiban elfogadott ajánlása nyomatékosan felhívta az összes tagállamok figyelmét.