Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 10. Budapest)

Elmélet - Dávid Ferenc – Sedlmayr János - Horler Miklós: Vita a műemlékvédelem elveiről és módszereiről

avatkozása alkotás jellegű, a kutató munkája is az! Mi azt az „alkotást" vesszük át és folytatjuk, amelyet és ahogyan azt a kutató ránkhagyta. Joggal gyanítom, sőt elismerem, hogy századunk 20-as cs 30-as eveiben „modern" építészetének „leáldozott" és ezért az közvetlenül a helyreállításokban ne jelenjen meg. De igaz-e, hogy jegyei az utolsó 20 éven úgy jelentek meg, ahogy a funkcionalizmus, a Bauhaus hirdette? Ez elfogadhatatlan, szerintem a helyreállításokban talán már előbb megjelent az összetettebb, néha formagazdagabb, újabban forszírozott eszmény, mint az építészet egyéb területén. Kifejezetten modern, illetve Bauhaus jellegű helyreállítást én nem is ismerek! A vasbeton cs üveg például inkább előnyösen alkalmazható tulajdonságai miatt kapott létjogosultságot a műemlékvédelemben, mintsem a „modern" építészeti önkifejezés miatt. Lehetséges, hogy a posztmodern építészet már végleg elvesztette divat jellegét és elfogadhatjuk önálló stílusként is. De elfogadása esetén is, miért következik belőle a történeti építészet nagyobb tiszteletben tartása, mint a műemlék-helyreállító építészek, illetve építészet erőkifejtései c téren? Az ismert posztmodern alkotások a történeti építészetet szerintem sajátos átértékelésben alkalmazzák itt-ott, gyakorta dekoratív céllal, frappáns cllcnpontnénk, néha fricskaként. Magyarán: nincs szükségünk arra, hogy a történeti építészetet becsülni a posztmoderntől tanuljuk meg: azt ezideig kialakult elveink továbbfejlesztéséből, mesterségünkből kell még jobban „felszívnunk" és művelnünk. Elismerem, hogy a megmentés terén közösen és sok tudományággal karöltve sokat lehet még tenni, de az erre való felhívások nagy részét nem építészeknek, hanem inkább restaurátoroknak kellene címezni. Szükségesnek tarlom, hogy a tervező építészek megfelelő ismeretekkel rendelkezzenek az elpusztult emlékek elméleti rekonstrukciója terén, de ne az legyen a „rekonstruktőri működés". A gyakorlatban csak hitelesen elvégezhető visszaállítás van (an as tylosis) - ezt végezzük is -, a hitelesen cl nem készíthető „visszaállításoktól" pedig nyilván továbbra is tartózkodni kell. Papíron természetesen elvégezzük az elméleti rekonstrukciót továbbra is, de a fénykép alapján, rajzok alapján, leírás alapján elpusztult részek (épületek) vissza nem állíthatók! (Hol a kívánt „illat"?) Másolat, panoptikum felépítése nem a műemlékvédelem területe, még a varsói ó-város visszaépítése sem az - hirdettük ezideig szerintem helyesen! Dávid Ferenc írásművéből sajnos egyértelműen nem tudom kivenni azt, hogy mit is ért rekonstruktőri működésen? Ha csupán a hitelesen visszaállítható esetekre gondol meglévő anyaggal, úgy c törekvését készségesen támogatom. Ha azonban „mimikri" révén bizonytalan és már elpusztult, meghalt értékek feltámogatására, ill. újjáépítésére is gondol, úgy azt határozottan ellenzem. A megtévesztés, a másolat készítése egyértelműen tilos: ez vezetett annak idején a purizmushoz. Dávid Ferenc írása látszólag talán kevés különbséget jelent a mai elveinkhez és gyakorlatunkhoz képest. Lehet, hogy így is van, de a dekrétuma utolsó részéből kiderül, hogy sokunkat, engem legalábbis igen erősen érint. „A kiegészítések közül mindenekelőtt elhagyhatók, s igen sokszor el hagyandók az értelmező kiegészít esek", ... írja. Több példával, majd cikkel - ezzel szemben - éppen azt igyekeztem bemulatni, hogy néha kevés eszközzel is lehet utalni valami elpusztult meglétére, hogy szerintem hasznosak a gondolatébresztő „indítások", hogy lehet helyenként két különböző korú részlel egyszerre való bemutatásával az egészet is értelmezni stb. Ezek nem a „rekonstruktőri működés"-bc tartozó munkák voltak, mert inkább akkor került rájuk sor, amikor visszaállításra nem volt mód. Nem érzem igaznak, hogy ezeknek ne lett volna semmiféle visszhangjuk és kérdéses, hogy „a szakma ... az idevágó teljesítményt majdhogynem ellenségesen szemléli." Szerintem legalább: inkább értékelték, mint elítélték. A szakma egy része pedig azért idegenkedett ettől, mert előzetes megítélése nehéz. A posztmodern törekvések a műemlék-helyreállításba véleményem szerint aligha törhetnek be, vagy csakis olyan mértékben, ahogy lényegének kifejtése után a műemlék restaurátor építész azt majd fel tudja használni. Ezzel szemben olyan építészeti feladatokban, mint a foghíjbeépítés és a belvárosok tömbrekonstrukciója, nyilvánvalóan megjelenhetnek meg is jelennek - önálló új alkotásként, ha nem hamisítványok, ha nem utánérzések, hanem valóban új és mai alkotások. Ezideig is az volt ebben az elv, hogy minden kor építészete saját nyelvén szóljon! 1984. december 16. Sedlmayr János