Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 9. Budapest, 1984)

Elmélet - Horler Miklós: Műemlékhelyreállítási módszereink európai mérlegen

mái alapján. Bizonyos esetekben a különböző korok töredékei közötti plasztikai kapcsolat hiánya ellenére létezik egy olyan alapvető formai egység, amely egybefoglalja azokat. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ma egy szétrobbant világban élünk, melynek látásmódja is átalakulóban van. A modern művészet már jóideje hozzászoktat minket ahhoz, hogy ellentmondó jelenségek egyidejű megjelenítését szemléljük egyetlen képben, mint azt Picassónál látjuk. Ha egy falon egy funkcióját vesztett régebbi architektúra részletének „áttetszőségét" hozzuk létre, ki nem mondva Picasso módszerét követjük. A művészet — mely mindig profetikus bizonyos értelemben — ennek a szétrobbant világnak kinetikus látásmódjára tanít, és segít megtalálni környezetünk látszólagos rendetlenségében az egyetlen vezérfonalat: a térre ráfonódó idő dimenzióját. Ezzel kapcsolatban hozza fel például a budai Várnegyed lakóházait, ahol a barokk vakolatsíkokban megjelenő gótikus kerettöredékek „áttetszősége" épp ezt a dimenziót fejezi ki, a hagyományos értelemben vett harmóniát feláldozva. Megkönnyíti ezt az a körülmény, hogy a barokk korban átvakolt homlokzatokon gyakran továbbél a középkori nyílásrendszer ritmusa, ami kedvező lehetőséget kínál a gótikus profilok megjelenéséhez. Egy szigorúan klasszikus francia homlokát természetesen kevésbé jól tűrné el az ilyen „áttetszőséget" amiből azt a következtetést vonja le, hogy az egymást követő korok egyidejű bemutatásának lehetőségét mindig a domináló architektúra jellege határozza meg. A középkori építészet — amely inkább organikus mint formális kompozíciós egységet hozott létre — sokkal jobban képes befogadni más rendszereket s ily módon — éppen ellentétben a XIX. század felfogásával — valójában jól tűri a későbbi korok klasszikus-barok hozzátételeit és a különböző stílusok komplexitását. Végül frappáns példával világítja meg a műemlékek élő organizmusát, s ebből következően a XX. század építészetének létjogosultságát a restaurálás során. A roueni székesegyház tornyának 1544-ből származó sisakját 1822-ben egy villámcsapás elpusztította. Annak idején nagy port vert fel Jean-Antoine Alavoine építész megoldása, aki az elpusztult sisak helyébe egy gotizáló formájú öntöttvas sisakot készített. 29 Alavoine műve: a modern anyagok és szerkezetek alkalmazásának korai úttörő példája napjainkra oly mértékben korrodálódott, hogy sürgős beavatkozásra volt szükség. A Műemlékek Bizottsága Y. M. Froidevaux építész javaslatára belső acélszerkezettel való megerősítését határozta el, mellyel a meggyöngült öntöttvas szerkezetet tehermentesíti és így formailag konzerválja. Ez a döntés tudatosan beilleszti az öntöttvasat a középkori katedrális történeti anyagába, műemlékvédelmi módszerekkel konzerválva a XIX. sz. beavatkozását. Vajon, ha a középkori katedrálison ilyen módon védjük az ipari technika bevezetésének nyomait, — kérdezi Michel Parent —, milyen meggondolásból állíthatjuk meg ma a szerkezetek és mondhatjuk ki, hogy a XX. század építészete nem fogadható el a műemlékek körében? Minden alkotás jogos a Történelem nevében, s a mi dolgunk a történelem üzenetét hordozó alkotások továbbörökítése. Ezzel szemben a múlt minden öncélú megelevenítése jogos bizalmatlanságot vált ki. Tudásunk és technikánk sikerei felhatalmaznak arra, hogy elutasítsuk a múlt hamis képeit, - mondja Michel Parent, az ICOMOS elnöke. Nem lehet feladatunk itt most a párizsi Velencei Carta-ankét további előadásainak ismertetése, melyek Michel Parent referátumához kapcsolódva jórészt a sajátos francia problémákkal foglalkoztak. Csupán egy megnyilatkozást szeretnék még idézni, s ez André Chastel professzornak, a művészettörténet európai rangú tekintélyének hozzászólása. 30 Chastel professzor lényegében a műemlékrestaurálás mibenlétével és az ebből következő magatartással foglalkozott, ami számunkra azért is érdekes, mert benne akaratlanul is választ adott a Walter Frodl által három évvel azelőtt felvetett kérdésekre is. André Chastel álláspontja szerint a restaurálás nem egyszerű kijavítása, tatarozása valaminek, ami egyszerűen a mindennapi hasznosság szférájába tartozó művelet, hanem a kultúra szférájába tartozik. Felelős döntések sorát jelenti olyan objektumokkal kapcsolatban, amelyeknek valamilyen jelentősége, méltósága, erkölcsi rangja van, s ezek a döntések különböző értékítéletek során keresztül jönnek létre. Ez a művelet tehát maga is történeti jelentőségű, így mind elvei, mind módszerei által pontosan datált. Chastel maga is emlékeztet Alois Riegl elméletére, amely a század elején meghirdette a XIX. század önkényes beavatkozásaival szemben, hogy a restaurálást az archaeologiai igazságnak kell alárendelni. A Riegliánusok tehát magának a beavatkozásnak jogosságát vitatják, s azt vallják,