Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 9. Budapest, 1984)

Technika - Zádor Mihály: A kőkonzerválás problémái és mai helyzete

A KÖKON Z E RVÁ LÁS PROBLÉMÁI ÉS MAI HELYZETE A világ műemléki állományának döntő többsége kőből épült, így nyilvánvaló, hogy már a múlt századi kezdetek óta a műemlékek védelmére alakult szervezetek és a helyreállító építészek alapvető feladata a kőpusztulások elleni küzdelem. Különösen nagy jelentőségűvé vált ez a tevékenység az ipar és a közlekedés fejlődésével járó légszennyeződés növekedésével az 1930-as évektől kezdve. Jelenleg a pusztulás sebessége kb. 5—10-szerese az 50 év előttinek. A kőanyag pusztulásának növekvő veszélyével egyáltalán nem volt arányos a védelem módja (a korábbiakban: paraffin,viasz, zsír, az olajfesték stb. vagy a közelmúltban a kémia újabb eredményeit felhasználó, de a műemléki, kőzettani vagy a környezeti hatásokat nem megfelelően értékelő kezelőszerek), ami többet ártott a kőnek, mintha nem kezelték volna. Ugyanezt mondhatjuk az első láthatatlan műanyag bevonatokra (pl. magnézium fluorszilikát, azún. „fluátozás" stb.). A kémiai tudományok fejlődése és a különböző érintett szakterületek specialistáinak együttműködése, elsősorban pedig a műemlékvédelmi szervezetek és az UNESCO határozott igénye, kezdeményező-szervező szerepe következtében ma már lényeges előrehaladásról, alapvető minőségi változásról beszélhetünk. Ez elsősorban a probléma egyes részeire — bizonyos kőanyagokra és az ún. szilárdítást nem igénylő esetekre — vonatkoztatható, amelyeknél a probléma elvi megoldása ma már nem jelent nehézséget és ezen elveket kellő számú, a konzerválást követően hosszabb időn át jó állapotban megtartott épületek sora igazol. A kőkonzerválás más, egyéb területei további kutatómunkát igényelnek. Ami pedig a korszerű tudományos kutatások gyakorlati hasznosítását, a kőemlékek — vagy általában a kőfelületek — konzerválását illeti, a kép rendkívül heterogén: egyes országokban már általános gyakorlattá vált ez a tevékenység (pl. Olaszország, Franciaország, Nyugatnémetország, Lengyelország stb.), más országokban azonban még csak a kezdetről, az új eljárásokkal szembeni indokolatlan bizalmatlanság csökkenéséről beszélhetünk. Rövid tanulmányomban e helyzet kialakulását, nemzetközi és hazai tevékenységünk hol szerteágazó, hol összefutó ösvényeit szeretném ismertetni, vázolva egyúttal azokat a lehetőségeket is, amelyek a hazai kőemlékek további pusztulásának megakadályozására jelenlegi fejlődési fokunkon már a gyakorlat rendelkezésére állnak, továbbá azokat is, amelyek megoldását további munkánktól reméljük. I. A NEMZETKÖZI FEJLŐDÉS FŐBB VONÁSAI Kutatási központok, szervezetek, főbb módszerek Az egyes országokban — műemléki kőanyaguk jelentősége és az anyagi lehetőségeik függvényében — az utóbbi évtizedekben számos nagy kutatóközpont és kiváló szakemberek egész sora munkálkodik ezen a területen. Ugyanezt mondhatjuk a nemzetközi szervezetekről is, amelyek közül elsőnek a műemlékvédelem nemzetközi szervezete, az ICOMOS (az 1960-as évek közepe), majd pedig a múzeumok szövetsége, az ICOM (1970ben New Yorkban rendezett e témában konferenciát) és a RILEM kezdeményezte a nemzetközi összefogást és alakított munkabizottságokat e kérdés megoldására. Az ICOMOS (International Council of Monuments and Sites), a műemlékvédelem nemzetközi szervezeteként, már megalakulását követően, az 1960-as évek közepétől nagy figyelmet fordított a pusztuló kőemlékek megmentésének kérdésére. Első ízben tett kísérletet arra, hogy a különböző alapképzettségű, szemléletű és munkakörű szakembereket egy munkabizottságba tömörítse (ICOMOS Stone Committee)

1 és nemzet