Magyar Műemlékvédelem 1973-1974 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 8. Budapest, 1977)

Általános jellegű tanulmányok - Entz Géza: A műemléki helyreállítások tudományos előkészítése és dokumentálása

érdekéhen ugyanúgy rétegkutatások végzése szükséges, mint az épületek esetében. A műemlékek jelenleg föld alatt levő részeinek kutatása ásatások révén történik. A régészet szerepe a hazai műemlékvédelemben rendkívül lényeges azért, mert főként középkori, de gyakran későbbi műalkotásainkból is csupán romok maradtak. Nálunk az ásatásnak tehát nemcsak az a feladata, hogy a meglevő épület előzményeit tárja fel, hanem többnyire az, hogy a műalkotásból valamit, legalább az alaprajzát megismerhessük. A kuruc háborúkban nagyrészt felrobbantott váraink helyreállítása ásatás nélkül elképzelhetetlen. De ugyanez az eset érvényes középkori romtemplomaink vagy elpusztult kolostoraink tekintetében is. Az ásatások során nemcsak műemlékvédelmi, hanem kifejezetten régészeti problémákat is meg kell oldanunk. A megmozgatott földből hol bőven, hol gyérebben az évtizedek és évszázadok során beléje került tárgyak vagy azok töredékei kerülnek napvilágra, s különösen templomokban vagy körülöttük temetkezésekre kell biztosan számítani. E leletek helyzete és kora megbízható támpontokat nyújthat magára az épületre, de ugyanakkor önmagukban is értékelhetők és értékelendők (402. kép). A várásatások pl. ontják a középkori és későbbi anyagot. Ezek a területileg illetékes múzeumok tulajdonába kerülő leletek múltunk kézműiparának, életmódjának, népünk viseletének páratlanul fontos emlékei, s nemegyszer egészen új eredményeket hoznak. Példaként csak a budavári, visegrádi, tatai és diósgyőri paloták, illetve várak ásatásait említem, amelyek magas művészi színvonalú és hatalmas kiterjedésű XIV—XVI. századi kályhacsempeművészetünkről először adtak megbízható és részletes képet. Vagy utalhatnék a sárospataki plébániatemplom szinte teljes padlózata alatt található sírlapokra (403. kép) és kriptákra is. Ez utóbbiak feltárása XVII — XVIII. századi nemesi viseletünk gazdag emlékeihez juttatott. A leletanyag szigorúan muzeális igényű kezelése és múzeumi elhelyezése egyik jelentős kapocs műemlékvédelmünk és közgyűjteményeink hálózata között. Emellett kétségtelen azonban, hogy a műemlékvédelem tudományos előkészítése során szükségessé váló ásatások fő célja a kérdéses műalkotás helyreállításának tudományos alátámasztása. Az épület kiterjedése, alapozása, építési szakaszainak megállapítása, esetleges korábbi épületek felkutatása, relatív és abszolút időrend lehető rögzítése és a különböző szintek felderítése — , ezek azok a szoros értelemben vett régészeti feladatok, amelyek a műemlék helyreállítása tekintetében döntő jelentőségűek. A leletek között is akad egy csoport, amely különleges érdeklődésre tarthat számot: a faragott kövek. Ezek rendesen az épület elpusztult vagy lebontott részeinek tartozékai, és így a helyreállításhoz is lényeges segítséget nyújthatnak. Előfordulhat természetesen az is, hogy a talált faragványok eredeti helyükre már nem helyezhetők vissza. Ilyen esetben sor kerülhet az épülettel kapcsolatos kőtár létesítésére. A többi leletek számára is a legkedvezőbb az, ha a 401. kép. Csempeszkopács, r. k. templom szentélye helyreállított műemlékben vagy amellett kiállíthatok, hiszen azok is hozzátartoznak ahhoz az élethez, amely hajdan a kérdéses műemlékben folyt. így kapcsolható ismét egybe a műemlékvédelmi és a múzeumi tevékenység, ami annál szerencsésebb, mert az eredeti környezetben kerülhet reá sor. Gondoljunk a budai királyi palotára és várra, ahol a régészeti feltárásoknak nemcsak középkori kultúránk legfontosabb központjának hiteles és művészi értékű bemutatását köszönhetjük, hanem a műemlékvédelem és múzeum együttműködésének európai jelentőségű bizonyítékát is. De idézhetem az egri várat az építéstörténetben most már tisztázott székesegyházi romokkal, a gazdag kiképzésű gótikus püspöki palotával, amelynek történeti kiállításán a vár ásatásának leletei is láthatók a XV —XVI. századi erődítéssel. Egészen egyedülálló eredményre vezetett a soproni Belváros védőfalainak régészeti kutatása. Kiderült, hogy a hármas falgyűrű középső falának XIV. századi építésénél a középkori erődítés pontosan ráül a hatalmas kváderekből álló római falra, s a középkori tornyok is a római tornyok helyén állanak. A két belső falgyűrű közötti ún. Vörös-sáncról pedig megállapítható^,