Magyar Műemlékvédelem 1973-1974 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 8. Budapest, 1977)

Általános jellegű tanulmányok - Entz Géza: A műemléki helyreállítások tudományos előkészítése és dokumentálása

Mindez a történeti érzék és a történeti tudat addig nem ismert, hatalmas gazdagodását, az emberi és nemzeti múlt fokozott megbecsülését vonta maga után. A tudományos és művészeti közvélemény ilyen alakulása és változása magától értetődően ráterelte a figyelmet a múlt tudományos és művészeti értékeire. Megindul ezek megismerésének, összegyűjtésének, értékelésének folyamata, s ugyanakkor megszólal megóvásuk, megmentésük igénye, mégpedig nem egyes kiválasztottak érdekében, hanem társadalmi szükségszerűségként. Múzeumok és műemlékvédelem így egy tőről fakadtak és egy irányba: a polgári közművelődés felé mutattak . Az elmondottak talán érzékeltették, hogy a műemlékvédelem miért éppen a XIX. század életében gyökerezik, abban a korszakban, amikor a történeti érzék új kiteljesedése addig soha nem tapasztalt új távlatokat nyitott, s elemi erővel tört fel az emberiség és az egyes nemzetek múltja szellemi és tárgyi emlékei iránti érdeklődés. Hiba volna azt hinni, hogy a múlt század előtti korokból hiányzott a történeti érzék, csak különböző időkben különböző tartalma volt. Alakulása az 1800-as években érte el azt a szintet, amelyből kisarjadhatott a műemlékvédelem gondolata és gyakorlata. Az is természetes viszont, hogy ez utóbbiak is idővel változtak, méghozzá elég iényegbevágóan. A történeti érték felfedezése rögtön felvetette az eredetiség 393. kéj). Kőszeg, a vár nyugati szárnyának emeleti folyosója, kérdését is. Hiszen világos, hogy ha egy műalkotásnak felismertük történeti dokumentum-voltát, annak megmentése vagy megóvása eredeti állapotára irányul. Mivel azonban a műemlékek jelentős része éppen a fentebb kifejtettek szerint legtöbbször számos átalakuláson ment át, már a műemlékvédelem kezdeti korszakában is felmerült az eredeti állapot megismerésének igénye. Ez pedig kutatást kívánt. A kutatás tehát egyidős a megóvást és védelmet megvalósító tervezési és kiviteli tevékenységgel. A XIX. század az eredetiséget először úgy értelmezte, hogy az kizárólag a műemlék legelső állapotát jelenti. Ennek megfelelően a kutatás is ezt a legelső, legősibb állapotot igyekezett felderíteni. így nemcsak elhanyagolta a későbbi változtatásokat, hanem azokkal szemben ellenségesen lépett fel. A történetiséget számára csupán az első periódus képviselte. Ennek két következménye lett. A műemlékvédelem kezdeti munkáinak áldozatul estek a későbbi korok módosításai, hozzátételei. Ezeket vagy megsemmisítették, vagy eltüntették a legelső, tehát egyedül eredetinek tartott állapot lehető legteljesebb érvényre juttatása érdekében. A műemlékeket megtisztították, innen származik ennek az eljárásnak pur izmus elnevezése. Mivel azonban az esetek túlnyomó részében a művészi alkotáson átalakítások történtek, ezek a legelső állapot számos részét, gyakran nagyon fontos szerkezeti és formai megoldásokat eltüntettek, sőt elpusztítottak. A purista kutatás így nagyon sokszor alig valamit, vagy éppen semmit sem talált. Az eredeti állapotot tehát nem a valóság, hanem a képzelet alapján állította helyre. A purista helyreállító képzeletét a tudás támogatta. A helyreállítást ugyanis alapos tanulmányok előzték meg, amelyek az illető korszak szerkezeteire és formáira általában terjedtek ki. Minthogy a XIX. századi műemlékvédő meg volt győződve arról, hogy a romanika vagy gótika építészetének minden csínját-bínját ismeri, sőt az egykori mestereknél sokkal jobban, mert a fellendült kutatások az akkori helyi mesterek helyi tudásával szemben jóval szélesebb távlatú és nagyobb mennyiségű szerkezeti és formai elemek birtokába juttatták, a kérdéses épület töredékes vagy hiányzó részeit a vonatkozó korszak általános anyagából merített szerkezetekkel és formákkal pótolta. Az eredetiséget tehát elsősorban a szerkezetben és formában látta, de azt sem konkrét helyi, hanem általános stílus szerinti megjelenésében. Az anyag eredetiségét pedig teljesen figyelmen kívül hagyta, olyannyira, hogy az idők folyamán természetszerűen megkopott, töredezett, hiányos eredeti részleteket, felületeket kiváltotta, és többé vagy kevésbé hű, újonnan készített másolatokkal cserélte fel. Ez az eljárás természetesen gyakran azt eredményezte, hogy a kicserélt ócska töredékek elvesztek. A XIX. századi helyreállítás ugyanis a legősibb állapotot úgy akarja visszaadni, amint hajdani elkészülte pillanatában, tehát vadonatúján meg-