Magyar Műemlékvédelem 1971-1972 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 7. Budapest, 1974)

Jelentések - Román András: Az ICOMOS III. közgyűlése és kollokviuma

őszinte törekvése mondotta , hogy együtt­működését a jövőben az ICOMOS-szal elmélyítse, hiszen korunkban a problémák sokaságát csakis együttműködéssel lehet optimálisan megoldani." Az UIA nagyra értékeli az ICOMOS tevékeny­ségét, ,, . . . hiszen egyrészt a háborús pusztítások után, másrészt a fokozódó urbanizáció következ­tében döntő jelentősége van annak, hogy a Velencei Charta szempontjai és szemlélete valóban áthassa a ma építészeit és az építészeti tevékeny­séget irányító szerveket. A védelem, az újjáépítés, restaurálás és a történeti környezetbe való beillesz­kedés általános problémakörén túlmenően még sajátos feladatok is jelentkeznek. Ilyen sajátos feladatot, problémát jelent például Velence veszé­lyeztetettsége is. Az egyetemes emberi kultúra olyan pótolhatatlan értékéről van szó, amelynek megmentése érdekében nagyarányú összefogásra ban szükség." Regina Dölling a Német Szövetségi Köztársa­ságból sok vonatkozásban hasonló gyakorlatról számolt be, mint a lengyel építészek. Ervelése szerint a súlyos háborús pusztítás Németországban érthetővé tette a régi műemlékek rekonstruálásá­nak gyakorlatát. Bár ismeretes számunkra az e tekintetben ma is általánosan elfoglalt nyugatné­met álláspont, mindig meglepő, ha ismét és ismét vadonatúj „régi" épületeket látunk megvalósulni az é)városok képének ,,hű" megőrzése céljából. Úgy tűnik viszont, hogy az NSZK gyakorlatában vannak jó új, valóban modern alkotások is. Ezek propagálása — méginkább követése - célszerűbb­nek tűnik az elavult gyakorlat magyarázásánál. Emanuel Hruska Csehszlovákiából azzal a fontos kérdéssel foglalkozott, hogyan lehet a műemlék­védelmi munkát összehangolni az új városszerke­zet kialakításával. „Amikor történelmi kiterjedé­sében vizsgáljuk a várost szögezte le —, nem úgy jelenik meg előttünk, mint stabil építészeti egység, hanem mint egy folyamat, állandó dina­mikus átalakulás, bemutatva fejlődésének vala­mennyi szakaszát." Mindez nemcsak a történeti központokra vonatkozik. A városmagot időben és térben nem szabad kiszakítani. Nem követendő eljárás, ha a központ körül jó modern övezetet hoznak létre, a történelmi magot viszont nem vonják be a ma társadalmának életébe. A régi és új ilyen szembeállítása nem emeli ki egyiknek sem a szépségét. Gondolatmenetét azzal a fontos meg­állapítással zárta, hogy a történeti városok újjá­élesztésének fő kérdésére, azaz arra, hogy „meg kell-e végül is őriznünk a városokban a múlt hagyatékát, vagy inkább megszüntetnünk, mint a fejlődés béklyóját", csak a helyi szervekkel össz­hangban lehet helyes választ adni, hiszen nekik kell elsőnek tanúbizonyságot tenni a műemlékek sorsáról. Ludwig Deiters, a Német Demokratikus Köztár­saság műemlékvédelmének vezetője, a műemlékek belső korszerűsítéséről, szorosabban véve a műem­lékekben kialakítandó lakásokról beszélt. E tekin­tetben a feladatok három válfaját különböztette meg: megőrizni a műemléket a városképben, lehetőség szerint megtartani a belső architektúrát is, e keretek között korszerű lakáskörülményeket biztosítani. E feltételek kielégítése ellentéteket szül, ezért „ez . . . arra kényszeríti a műemlék­védelmi szakembert, hogy szenvedélyesen keressen fantáziadús megoldásokat, de sajnos, olyan dönté­sek meghozatalára is, amelyeket gazdasági felté­telek befolyásolnak". Dogan Kuban török professzor Isztambul műem­lékei és műemléki együttesei megóvásának nehéz­ségeit ismertette. Előadta, hogy a keleti kultúrá­ból a nyugatiba való áttérés során olyan ellen­érzés alakult ki a műemlékekkel szemben, hogy ez eleve gátat szab minden hathatós védelemnek. Isztambul esetében nincs meg az a kontinuitás, ami a nyugati városok történelmi együtteseinek védelmét elősegíti. A másik akadályozó tényező a szerkezetekből és technológiából ered. A török városok fából épültek, s bár technikailag nagy nehézséggel felújíthatók lennének, „a vasbeton nemcsak azért szorítja ki a fát, mert biztonságo­sabb vagy olcsóbb, hanem azért is, mert státus­szimbólummá lett". Végül a védelem ellen hat a régi fizikai környezet fenntartásának lehetetlensége is. „A hagyományos török városkép éles ellentét­ben áll a modern élet követelményeivel. így tehát attól a polgármestertől, aki városának közlekedését szabályozni akarja, nem várhatjuk el, hogy a műemlékvédelem szempontjait a leg­csekélyebb mértékben is a szívén viselje" mondta Dogan Kuban. A fentiekből eredően a régi és új összehangolásának problémája sokkal bonyolultabb a tonik városokban, mint Nyugat­Európában. Az új és régi szintézisének feltételeihez itt sajátos tényezők járulnak, hiszen a kontraszt sokkalta nagyobb, s a méretbeli különbségek is élesebben vetődnek fel. Mindebből borúlátó követ­keztetéseket vont le a hozzászóló, s mintegy nek­rológot mondott Isztambul és általában a török városok műemléki együttesei fölött. Szavait hall­gatva, a hazai népi műemlékek sok hasonlóságot mutató helyzete jutott önkéntelenül is a hallgató eszébe. Nem lévén lehetőségem valamennyi hozzászédás akár csak vázlatos ismertetésére, csak felsorolom, hogy a kollokvium vitájában az előzőkön kívül felszólalt még: /. C. Angle (Olaszország), J. Bassegoda (Spanyolország), A. Corboz (Svájc), 0. Czerner (Lengyelország), M. F itch (Egyesült Államok), J. Glemzsa (Szovjetunió), E. Greceanu (Románia), D. Insall (Nagy-Britannia), M. Kai­ramo (Finnország), N. Musanov (Bulgária), J. P. Baquet (Franciaország), G. Saez Aragones (Spanyol­ország), P. L. de Vrieze (Hollandia); R. B. Nunoo (Ghana) hozzászólását Aryee olvasta fel. A vita lezárása után a határozati javaslat beter­jesztésére került sor. Elfogadása nem ment simán, nagy vita alakult ki, s a küldöttek sok módosító javaslattal éltek. A végül is jóváhagyott határo­zati javaslat szerint a tanácskozás elismerte, hogy a technikai és gazdasági civilizáció mai állapota

Next

/
Oldalképek
Tartalom