Magyar Műemlékvédelem 1969-1970 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 6. Budapest, 1972)

BEVEZETŐ - Dercsényi Dezső: A magyar műemlékvédelem 100 éve

már gyökere van a magyar közgondolkodásban. A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Egyesülete 1846-ban kassai vándorgyűléséről felkérte a Magyar Tudományos Akadémiát, vegye pártfogásába a fennmaradt építészeti emlékeket, és őrködjön azok épen tartása fölött. A Magyar Tudományos Akadémia 1847. február 22-én felszólítást intéz minden ,,a nemzeti becsületet szívén viselő magyarhoz", sürgetvén a műemlékek védelmét, mert más nemzetekkel ellentétben „mi hidegek régi dicsőségünk és annak emlékei iránt" veszni hagyjuk őket. Henszlmann Imre, aki a portugál kormány felkérésére 1876-ban elsőnek foglalja össze a magyar műemlékvédelem történetét, tud arról is, hogy 1848-ban egy építészeti műemlékeink felett őrködő bizottság alakítását javasló tervezet készült.

2 Az Akadémia 1860-ban alakult Archaeologiai Bizottsága a műemlékeink felkeresését, ismertetését és védelmét is céljául tűzte ki. Ezalatt megindulnak hazánkban a műemléki helyreállítások is. 1862 — 65 között August Essenwein, a nürnbergi Germanisches Museum igazgatója megkezdi a lébényi román templom helyreállítását, majd munkáját 1872 79 között folytatja. 1863 64-ben Storno Ferenc helyreállítja a soproni Szt. Mihály templomot, 1868-ban kezdik a vajdahunyadi vár és az első magyar bencés kolostor, Pannonhalma helyreállítását, s nem sokkal később, 1871-ben Visegrád várának restaurálása is megindult. A magyar műemlékvédelem hivatalos szervének megalakulása tehát minden tekintetben negyedszázados előzmények eredménye. Ha az elmúlt száz esztendő fejlődését röviden áttekinteni kívánjuk, úgy véljük, három szempont köré csoportosíthatjuk vizsgálódásaink eredményeit. Vizsgálnunk kell a rendelkezésre álló jogszabályokat és az azok lehetőségeit alkalmazó intézményeket. Át kell tekintetnünk a műemlékvédelem tudományos tevékenységének legfontosabb területeit a feltárástól és a nyilvántartástól a publikálásig. S végül a helyreállítás módszereinek fejlődését mint a műemlékek védelmének legjellemzőbb megjelenési formáit. Az elvek és módszerek, azok alkalmazási módja a két előbb említett szemponttal ötvözve úgy véljük, e tevékenység idegközpontjaira irányítja figyelmünket, rajtuk keresztül a magyar műemlékvédelem hiteles történetét vázolhatjuk fel. I. Az Ideiglenes Bizottság megalakulása után — bár lényegében mindhárom területen megkezdte munkáját — bennünket most annak törvényhozási vetülete érdekel, melynek eredményeként megszületett az 1881. évi XXXIX. törvénycikk a műemlékek védelméről. A törvény sem jobb, sem rosszabb nem volt, mint kora hasonló célú törvényei. Az alapvető problémát: a magántulajdon jogainak sérthetetlenségét nem tudta összhangba hozni a műemlékek védelmének közérdekű feladatával. Nemcsak a törvény hibája, hogy alapkoncepcióját pénzügyi fedezet hiányában sohasem lehetett megvalósítani. A törvény elképzelése szerint, ha a tulajdonos nem tudta vagy nem akarta fenntartani a birtokában levő műemléket, úgy az államnak vagy kisajátítania kellett, vagy törölnie és engedélyeznie lebontását. Ennek az intézkedésnek egyenes folyománya volt, hogy 1949-ig, az új törvény meghozataláig még 50 épületet sem nyilvánítottak műemlékké. A többi védelemre méltó objektum abba a csoportba került, melyről a fenntartási kötelezettséget még nem mondották ki. Az 188l-es műemléki törvény — osztrák mintára — létrehívta a Műemlékek Országos Bizottságát, kisebb apparátust adva a társadalmi munkában, díjazás nélkül dolgozó Bizottság mellé. A MOB - eltekintve a Tanácsköztársaság alatti feloszlatásától, amire rövidesen visszatérünk — 1934-ig állott fenn, amikor is a név megtartásával szakhivatallá szervezték át. A műemléki törvény hiányosságaira (a fent említetteken kívül pl. arra, hogy nem vette védelem alá az ingó műemlékeket) a szakemberek hamarosan rámutattak, s még a XX. sz. első évtizedében több javaslat készült ezek kiküszöbölésére eredmény nélkül. Ez idő alatt élesen megmutatkoztak az anyagi alap hiányából keletkezett nehézségek, amin sem a feloszlatott szerzetesrendek vagyonát kezelő vallásalap jelentős támogatása, sem pedig egy ötmillió koronás nyereménykölcsön nem tudott segíteni, noha az első világháborúig minden jelentős helyreállítás (mint később látni fogjuk, lényegében újjáépítés) ezeknek a segítségével valósult meg. De megmutatkoztak a bizottsági rendszerből folyó nehézségek is: nevezetesen az abban helyet foglalók érdekeinek előtérbe helyezése, amit a gyenge szakapparátus nem tudott kiegyensúlyozni, hiába volt oly kitűnő elnöke, mint báró Forster Gyula, vagy olyan magas képzettségű előadói (tulajdonképpen a hivatal vezetői), mint Henszlman Imre, Czobor Béla, Éber László.