Magyar Műemlékvédelem 1969-1970 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 6. Budapest, 1972)

BEVEZETŐ - Dercsényi Dezső: A magyar műemlékvédelem 100 éve

A MAGYAR MŰEMLÉKVÉDELEM SZÁZ ÉVE Egy ország, egy nép történetének, művészetének emlékeit nemcsak akkor kezdi megbecsülni, gyűjteni és megvédeni, amikor a múzeumi és a műemlékvédelmi szervei, hatóságai és intézményei megalakulnak. Ezeket a törvényhozási intézkedéseket és magukat az intézményeket rendszerint több évtizede élő igény hozta létre, szorosan összefonódva a kor társadalmi és történeti fejlődésével, azoknak a kulturális élet síkjára való vetületeként. Fokozott mértékben így volt ez hazánkban is, ahol — mint látni fogjuk a magyar múlt megismerésének és megóvásának vágya együtt sarjadt, növekedett az ország függetlenségéért és szabadságáért küzdő 1848—49-es szabadságharccal, szoros kapcsolatban állt annak előzményeivel. Ez a szoros történeti kapcsolat okozta a korai műemlékvédelmi törekvések eredménytelenségét is. Az élet-halál harcát vívó nemzet szabadságharcának bukása bécsi önkényuralmat jelentett, s ahelyett, hogy önálló magyar szervezet alakulhatott volna, az 1850-ben létrehívott K. u. K. Central Comission für die Erforschung und Erhaltung der Baudenkmalen hatáskörét természetesen Magyarországra is kiterjesztették. Amikor 1872. április 11-én megalakult a magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága, az az osztrák magyar kiegyezés (1867) késői következménye volt a kulturális értékek védelme terén. A műemlékvédelem történetén azonban nemcsak az intézmények történetét értjük, hanem elsősorban azt a helyreállító, konzerváló, restauráló munkát, ami egy-egy történeti jelentőségű, művészi értékű objektum életét meghosszabbítja, értékeinek megóvásával a jövő számára megmenti. Ha így tekintjük a magyar műemlékek védelmét, századokra vihetnénk vissza történetét. Említhetnénk I. László király szabolcsi zsinatát 1091-ben, ahol a „pogány" lázadóktól megrongált templomok helyreállítására történt intézkedés, vagy Zsigmond császár 1405-ös rendeletét, mely a visegrádi házak helyreállítására ad elkobzás terhe mellett utasítást. Jellemzőnek tarthatnánk II. Lajos királynak 1526-os oklevelét, mely tilalmazza a soproni főtér egyik házának lebontását - bármi volt is a rendelkezés indítóoka azzal az indoklással, hogy a bontás a tér zártságát rontaná. Bármennyire is szaporítanánk e példákat, hiányzik belőlük a történeti érték tudatos védelmének törekvése, amire viszont a XVIII. századból már vannak példáink. A kolozsvári Farkas utcai ref. templom gótikus boltozatának XVII. század közepi helyreállításához I. Rákóczi György Kurlandból hozatott a gótikus boltozáshoz értő kőfaragókat. A pannonhalmi apátsági templom altemplomi lejáratainak kapuit és a Porta speciosát a román stílusformákat félreértő, de azokat követni szándékozó módon állították helyre a XVIII. sz. második felében. A felsőőrsi templom ugyanezen időben, barokk stílusban történt újjáépítésekor az eredeti funkciójukban helyezték el a román ívsoros párkány köveit. Végül a pécsi káptalanház helyreállításánál az egyik - igaz, meg nem valósult terve a homlokzat egységes barokk architektúrájába beillesztette a román stílusú káptalanterem ikerablakait. Rokonterületnek tekinthetjük a XVIII. sz.-i római régészeti kutatásokat. Schönwisner Ferenc szombathelyi, főként az óbudai (aquincumi) ásatásai során feltárt romokat százada kezdetleges módján konzerválta is.

1 A feltáró és a helyreállító munka a XIX. században a hivatalos műemléki szervezet megalakulása előtt is megindult már. 1848 őszén Erdy János megkezdi a székesfehérvári bazilika ásatását, mintegy szimbolikusan eleget téve Kossuth Lajos a sáncolási munkák során előkerült régiségek védelméről szóló november 3-i rendeletének, melyet a szabadságharc vezére azzal indokolt, hogy ,,a tudományt a harcok között sem szabad felejtenünk, sőt azt ápolni mindenkor kötelességünk". Ekkor ennek a gondolatnak