Magyar Műemlékvédelem 1967-1968 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 5. Budapest, 1970)

Tanulmányok - Barcza Géza: A magyar műemlékvédelem fejlődése a jogszabályok tükrében (az 1949. évi 13. sz. törvényerejű rendelet)

fejezet az általános rendelkezéseket, a II. fejezet a műemlékek jegyzékbevételét, a III. fejezet az ingatlan műemlékeket, a IV. fejezet a védett területeket, az V. fejezet az ingó műemlékeket, a VI. fejezet a műemlékek elidegenítését és kivitelét, a VII. fejezet az Országos Műemléki Tanácsot, az elnököt és hivatalát, a VIII. fejezet a büntető rendelkezéseket, a IX. fejezet a vegyes, átmeneti és hatályba léptető rendelkezéseket tartalmazta. A miniszteri javaslathoz fűzött részletes indokolás arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem lehet a műemlékeknek olyan — elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt kielégítő — körülhatárolását adni, amit a laikusok és a szakemberek egyaránt megértenek, mivel az emlékek műemléki jellege azok művészeti, történeti jelentőségétől függ, s felismerésük szakismereteket igényel, tudományos meggyőződésen és egyéb tényezőkön is múlik. Éppen ezért a jogszabály készítői elegendőnek tartották a műemlék fogalmának alaki meghatározását, kimondva, hogy a jogszabály végrehajtása szempontjából mindaz védettnek tekintendő, amelyet a vallás- és közoktatásügyi miniszter műemlékké nyilvánított. Ezzel elkerülni vélték a dolog belső értékének mérlegelését, valamint a tudományos felfogás alakulásából bekövetkezhető változások nehézségeit. A jogszabálytervezet a műemlékké nyilvánítható alkotások körét is tág keretekben, a fogalom legáltalánosabb ismérveinek rögzítésével igyekezett meghatározni. Műemléknek minősítette nemcsak az építészeti emlékeket, és azok tartozékait, hanem az értékes ingó jellegű alkotásokat is. A védettség szükségességének elbírálását, azok kiemelkedő történeti, régészeti, képző- és iparművészeti, valamint néprajzi jelentősége alapján látta kívánatosnak. A jogszabálytervezethez fűzött részletes indokolás külön foglalkozott a védett területekkel. Megállapította, hogy a műemlék általában csak jellegzetes környezetében érvényesül, s ebből kiemelve, vagy az e környezet megváltoztatása után csökken, vagy elvész jelentősége, tehát a műemlék értékének megóvása érdekében annak környezetét is védeni kell. A jogszabálytervezet a történeti vagy régészeti jelentőségű földterületek védelmét is lehetővé kívánta tenni, mivel azok még fel nem tárt műemlékeket rejtenek magukban, melvek épségét és feltárási lehetőségét biztosítani kell. A miniszteri javaslathoz fűzött részletes indokolás a Műemlékek Országos Bizottsága életképtelenségének okát a túlságosan nagy létszámú testületben jelöli meg, mely összetételében sem volt alkalmas a megnövekedett feladatkör ellátására. A tervezet Országos Műemléki Hivatal megalakítását tartja szükségesnek, élén az elnökkel. Külön tanácsadó szervként Országos Műemléki Tanács felállításáról is gondoskodni kíván. A tanácsadó szerv létrehozásai!ál a jogszabály alkotói arra törekedtek, hogy a műemlékvédelem elvi kérdéseinek megvitatására, az ellentétes tudományos és művészeti felfogások szabad érvényesülésére, a különböző közérdekű szempontok összehangolására olyan megfelelő fórum álljon rendelkezésre, mely a széles alapokon nyugvó műemlékvédelmi közi elfogás befolyásolására is képes. A műemlékvédelmi hatáskört a jogszabálytervezet a vallás- és közoktatásügyi miniszterre és az fí jogköre alapján eljáró hivatalra kívánta ruházni. A műemlékké nyilvánítás jogát azonban egy olyan magasabb szintű szerv kezében látta célszerűnek elhelyezni, amely dönteni képes a tulajdonjog bizonyos mérvű korlátozásának, valamint az államkincstár anyagi megterhelésének bonyolult kérdéseiben is. A tervezet szerint a műemlékké nyilvánítás jogi alapja a jegyzékbevétel. A védettség terjedelmét illetően a jogszabályalkotók egyrészt személyi, másrészt időbeli korlátot kívántak szabni a műemlékké nyilvánításnál. A jogszabálytervezet az élő művészek alkotásait és általában az ötven évnél nem régibb alkotások műemlékké nyilvánítását nem kívánta lehetővé tenni. Azért helyezkedtek erre az álláspontra, mivel egyrészt a műemlékké nyilvánítás jelentős mértékben érinti a műalkotás forgalomképességét, másrészt a műemlékké nyilvánításban rejlő értékítélet helyességének a zavaró személyi és más időhöz kötött hatásokat leszűkítő időbeli távlat az előfeltétele. Mivel a műemlékvédelem hatékony érvényesülése és a jogbiztonság követelménye egyaránt igényli, hogy a műemlékké nyilvánításról nemcsak a tulajdonos, hanem a nagyközönség is tájékoztatást kapjon, a tervezet szükségesnek tartotta a védetté nyilvánítás tényének a hivatalos lapban történő közzétételét, a védettség telekkönyvben való feljegyzését, valamint a műemlékekről vezetendő közhitelű nyilVántartókönyV felfektetését. A műemlékek fenntartását a jogszabály készítői a műemlékvédelem egyik legfontosabb feladatának tekintették. Ebben a körben először jelenik meg a „műemlékek épségben és változatlan állapotban való fenntartásának" gondolata. A jogszabálytervezet az épségben és változatlan állapotban való fenntartás kötelezettségét arra a személyre hárítja, aki tulajdonosként annak hasznait élvezi, illetőleg, akit az ingatlan hasznosításának joga megillet. A jogszabály alkotói azért helyezkedtek erre az álláspontra, mivel az állagfenntartási kötelezettség ilyen előírása jogrendszerünk azon alapelvével, hogy bármelyik ingatlan fenntartása a tulajdonost terheli, megegyezik. A jogszabálytervezet lehetőséget kívánt biztosítani a műemlék megóvása érdekében szükséges munkálatok tulajdonos költségére történő elrendelésére és elvégeztetésére, valamint az engedély nélkül végzett változtatásoknak a tulajdonos költségén való visszaállítására. A jogszabálytervezet lehetővé teszi az ingatlan emlékeknél az állagfenntartáson túlmenő munkálatok elvégeztetését is, ha azok a műemlék hatásosabb érvényesülését, vagy éppen eredeti jellegének feltárását segítik elő. A jogszabálytervezet azonban az állagfenntartást meghaladó munkálatok költ-