Magyar Műemlékvédelem 1963-1966 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 4. Budapest, 1960)
Tanulmányok - Barcza Géza: A magyar műemlékvédelem fejlődése a jogszabályok tükrében (1847-1949)
került sor. A határozathozatalhoz legalább 10 tag jelenléte volt szükséges. A végrehajtó bizottság lehetőség szerint hetenként ülésezett. A szabályzat a határozathozatalra vonatkozóan nem tartalmazott megkötöttségeket, így az elnök, az előadó, az előadó-építész — akik hivatalból tagjai voltak a végrehajtó bizottságnak — határozatokat hozhatott. Szavazategyenlőség esetén itt is az elnök szavazata döntött. Mind a MOB teljes üléseiről, mind a végrehajtó bizottsági ülésekről jegyzőkönyvet kellett felvenni. Amint az ismertetett szabályzatból is kitűnik, a MOB-nál a jogszabály alapján létrehozott testületi vezetés kezd elmosódni, mindinkább kidomborodik a hivatali jellege anélkül, hogy az 1881. évi XXXIX. törvénycikk módosítása bekövetkeznék. Jellemzésképpen említem meg, hogy míg az első szabályzat a MOB tagjainak számát 10 —20 főben határozta meg, addig 1922-ben és ezt követően már 51 rendes és 20 levelező tagot tett ki. A tagok számának mértéktelen növekedése nehézkessé tette a testület munkáját. Ezt igyekeztek az operatívabb intézkedések elősegítése érdekében egyrészt a 9 tagú végrehajtó bizottság létrehozásával, másrészt az elnöki jogkör növelésével ellensúlyozni. A MOB működésével kapcsolatosan említést érdemel az a körülmény, hogy bár az 1881. évi XXXIX. törvénycikk rendelkezései minden állami szervre vonatkoztak, azok a kezelésükre bízott műemléki értékű épületek fenntartása, restaurálása során nagyon gyakran elmulasztották a MOB szakvéleményének kikérését. Emiatt a MOB a vallásés közoktatásügyi miniszter útján felkérte a miniszterelnököt, hogy a művészi értékű épületek tatarozása ós renoválása során az illetékes miniszterek gondoskodjanak arról, hogy az alájuk rendelt szervek kikérjék a vallás- és közoktatásügyi minisztérium művészeti osztályának, illetőleg a MOB-nak az állásfoglalását. A kiadott miniszterelnöki utasítás eredményeképpen a kereskedelemügyi miniszter és a belügyminiszter felhívással fordult az államépítészeti hivatalokhoz, illetőleg a vármegyei és városi törvényhatóságokhoz a műemlékek védelme ügyében. 18 „Mindenkor méltányolva a nemzeti műemlékek védelmének nagy fontosságát, arra . . . utasítom, hogy működése körében mindazon alkalmakkor, midőn műemlékeken vagy egyéb történeti, illetve kegyeleti vonatkozással bíró épületeken építkezési, lebontási vagy bármilyen más természetű átalakítási munkálatokat szándékozik végrehajtani, továbbá mindazon alkalmakkor, midőn — habár nem is a szó szoros értelmében vett műemlékeken végzett, de mindazonáltal olyan természetű építési bontási, illetve átalakítási munkálatokat kíván végrehajtani, melyek az utca vagy városképet, továbbá esetleg valamely tájképi szépséget lényegesen befolyásolhatnának, az ezekre a munkálatokra vonatkozó terveket véleményezés céljából minden esetben a Műemlékek Országos Bizottságához nyújtsa be . . ." A miniszteri rendelet szépséghibája csupán annyi volt, hogy az államépítészeti hivatalt sürgős esetekben arra jogosította fel, hogy a MOB-nál záros határidőt kössön ki, továbbá arra, hogy ha a MOB a beküldött tervekkel nem értett egyet, akkor döntés végett az összes iratokat a közlekedésügyi miniszterhez kellett felterjeszteni. A múzeum-, könyvtár- és levéltárügyről intézkedő 1929. évi XI. törvénycikk műemlékvédelemmel kai)Csolatos rendelkezéseket is tartalmazott. A törvénycikk ugyanis a műemléki törvényben meghatározottakon túlmenően ásatásra adott lehetőséget abban az esetben is, ha azt régészeti vagy történeti emlék felkutatása tette indokolttá. A jogszabály feljogosította a vallás- és közoktatásügyi minisztert arra, hogy a jelentősebb régészeti és történeti emléket rejtő területet ásatás szempontjából „tiltott területté" nyilvánítsa. Míg a műemléki törvény kizárólagosan a vallás- és közoktatásügyi miniszterre ruházta a műemlékként fenntartandó építmények meghatározásának jogát, addig az 1929. évi XI. törvénycikk közvetve ugyanilyen jogkört adott az 1922. évi XIX. törvénycikkel létrehozott Országos Magyar Gyűjteményegyetem Tanácsának is. Idézem:,, Az 1881. XXXIX. tc. rendelkezéseit azokra az építményekre (romokra) is alkalmazni kell, amelyekről a Tanács állapítja meg, hogy mint műemlékek fenntartandók". lí ' A jogszabályi rendelkezéssel létrehozott kettősség semmiképpen sem nevezhető szerencsés megoldásnak, mivel az ingó emlékek védelmével foglalkozó szervnek olyan feladat ellátására adott lehetőséget, amit a hatályos műemléki törvény az ingatlan emlékek védelmével foglalkozó MOB-on keresztül a vallás-és közoktatásügyi miniszter feladatává tett. 1933-ban a MOB kísérletet tett a hatályos műemléki szabályzat megváltoztatására. 20 Atervezet az 1922. évi szabályzathoz viszonyítva több változtatást tartalmazott. így pl. főtitkári állást kívánt rendszeresíteni az előadó tehermentesítése érdekében, s a főtitkárt MOB tagsággal is fel kívánta ruházni. A szabályzat a végrehajtó bizottságon belül fokozni kívánta a hivatali szervezet szerepét. Ez utóbbi a végrehajtó bizottság létszámát kilencről nyolc főre kívánta csökkenteni, s ezen belül háromról négy főre (elnök, előadó, főtitkár, előadóépítész) kívánta növelni a szervezeten belül a hivatásos műemlékvédők számát. —A szabályzattervezet a testületi jelleget azáltal is csökkenteni kívánta, hogy a MOB teljes ülésének időpontját 2 hónaprói 1 évre növelte, s ugyanakkor előírta a a végrehajtóbizottsági ülések 2 hetenkénti megtartását. Bár a szabályzat-tervezetet nem hagyták jóvá, a főtitkári állás 1933-ban betöltésre került s a MOB testületi szervi jellege tovább csökkent, s végbement annak fokozatos elhalása is anélkül, hogy az 1881. évi XXXIX. törvénycikk módosítása megtörtént volna. A vallás- és közoktatásügyi miniszter utoljára 1932-ben nevezte ki a MOB rendes és levelező tagjait 21 , s megbízatásuk 1937 július 30-ig tartott. Az elhalást jelzi az a tény, hogy 1934-ben és 1935-ben csak egy-egy ízben került sor a teljes ülés összehívására, és az 1935. január 2ti-i üléssel
