Magyar Műemlékvédelem 1963-1966 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 4. Budapest, 1960)

Jelentések - Borsos Béla: Az Országos Műemléki Felügyelőség igazgatási munkái (1963-1966)

kérdések nem megfelelő tisztázottsága miatt. A budapesti műemlékvédelem és az országos műemlékvédelem ügye az 1965. évi jogszabályozásig külön utakon járt, amit csak részben indokolt meg a budapesti műemléki anyag eltérő sajátossága és a világvárosba ágyazottság különleges adottsága. Az egységet csak a közös minisztérium alá rendeltség ténye biztosította. A rendezés után az értékelés, a megtartás vagy törlés és bontás kérdéseiben — természetesen figyelemmel ez eltérő adottságokra — egységes szemlélet kialakítására és következetes érvényesítésére kellett törekednünk. Nehézséget jelentett a két felügyelőség egymáshoz viszonyított jogi helyzetének tisztázása, érintkezési formáinak kialakítása. Ezeken a nehézségeken azonban —- úgy érezzük — a mai napig már túljutottunk. Végül nem volt könnyű egy egész sor olyan bonyolult fővárosi műemléki ügyben a felügyeleti jogkört érvényesítenünk, amelyek a rendezés időpontjában már régen folyamatban voltak, és amelyekben már részleges döntések történtek. Mindenestre a kapcsolatok a szorosabb együttműködés éveiben fokozatosan javultak, és ma már nagy részben kielégítőnek mondhatók. A hatáskör kiterjesztése és a gazdaságosság problémakörének fokozott előtérbe kerülése mindinkább felvetette az Osztály működése aktivizálásának kérdését. Az igazgatási hatósági munka természetéből folyik, hogy annak jelentékeny része nem számítható ki, nem tervezhető meg előre, ritmusát a váratlanul felmerülő ,,ad hoc" feladatok, előkészítés nélkül jelentkező igények, az emelkedő vagy süllyedő mértékben beáramló jóváhagyási kérelmek megoldásának igénye szabja meg. Jelentékeny részében tehát passzív tevékenység. Mégis nagyon helytelen lenne, ha az osztály tevékenysége csupán ez adott feladatok megoldására, tehát egy teljesen passzív tevékenység lehetőleg hibátlan elvégzésére szorítkozna. Éppen ellenkezőleg, emellett az igazgatási munkának egy, az ország műemléki állományára kiterjedő szervező, rendező, tervező és propagatív tevékenység erőközpontjává kell válnia. Ezt nagyon megnehezíti, de nem teheti lehetetlenné az a körülmény, hogy az Országos Műemléki Felügyelőség a helyreállítások túlnyomó részében csupán hatósági szerepet tölt be, de nem rendelkezik a helyreállítások anyagi erőforrásai, a meglevő hitelkeretek felett. A műemléki elveknek megfelelő helyreállítást, a változatlan állapotban való fennI artást és azok anyagi alapjainak biztosítását megelőzően azonban még nehezebb feladatként áll előttünk a védett épületek kedvező felhasználásának biztosítása. Megfelelő' felhasználás hiányában, vagy rossz, kedvezőtlen felhasználás esetében a védett épületek műemléki állaga a legszigorúbb adminisztratív intézkedések mellett és a legkörültekintőbb jogi szabályozás segítségével sem őrizhető meg tartósan. A negyvenes évek végén — a mai műemléki közigazgatás kialakulását jóval megelőzően — a háborús pusztítást túlélő magyar műemléki állomány jelentős részét kedvezőtlenül, sőt határozottan károsan használták, más része gazdátlanul pusztult. Érvényes ez a vidéki műemlékekre s különösen — amint ez köztudomású - - kastélyainkra. A kedvezőtlen helyzet azóta sokat javult, de sajnos még távolról sem oldódott meg teljesen. A legszomorúbb példák, a majki kolostoregyüttes és a bajnai kastély eléggé ismertek a szakkörök, sőt a társadalom széles rétegei előtt is. Az aktív igazgatási tevékenységnek c kérdések megoldására kellett tehát elsősorban irányulnia a tárgyalt időszakban. Tárgyalások indultak meg a legkülönbözőbb szervekkel, amelyek, ha nem is sok esetben, de néha mégis kedvező eredményekhez vezettek. A magyar kastélyok vajúdó kérdésének megoldására pedig 1966-ban az osztályon nagyobb átfogó tanulmány és intézkedési javaslat készült. Hasonlóan rendkívül nehéz feladat a népi és az ipari műemlékek védelmének kérdése. Az ország forradalmian nagyarányú gazdasági átalakulása teljesen megváltoztatta a vidék, a falu életét és ezzel együttjáróan annak építészeti kereteit is. A nagyméretű átalakulás nem . jutott nyugvópontra, hanem éppen ellenkezőleg, most ölt csak előre ki sem számítható arányokat. A társadalmi és szociális viszonyok gyökeres újjáformálódása sokszorosára növelte a falu lakóinak igényeit, többek között a lakással szemben támasztott kívánalmakat. A védendő népi műemlékek kiválasztásánál a feladatot betöltők ügyszeretete és lelkesedése sajnos nem számolt mindig reálisan a népi műemlékek fenntartását egyre jobban megnehezítő körülményekkel.A népi műemlékeket meghatározó kataszteri munka egyébként is nagyon egyenlőtlen. Egyes területek túlságosan részletes feltárása mellett, más területeken még komoly értékek lappanghatnak. Mindezek szükségessé teszik a védendő és reálisan védhető népi műemléki anyag erősen megszűkített keretek közötti új alapokon történő meghatározását. E munkát az igazgatási osztály népi csoportja látja el, s az eredményes munka érdekében azt rövidesen be kell fejeznie. A népi műemlékvédelem jelenlegi helyzetében tehát érthető, hogy a bontási kérelmek elől csak az esetek igen kis számában lehet elzárkóznunk. Ennek ellenére természetesen igazgatási úton megtörténik minden, amivel a bontás elkerülhető, vagy legalább időlegesen elhárítható. A mentő munka ilyenkor elsősorban a megfelelő új felhasználás vagy felhasználó megkeresésére (helyi múzeum, vendéglátóipar, idegenforgalom stb.), korlátozott számú esetben pedig még a Felügyelőség által történő helyreállításra is kiterjed. Az igazgatási osztály mindig él a jogszabályok adta minden lehetőséggel, így a kisajátítással is. Mint lehetőség, az utóbbi időben mind reálisabban kihasználható a szabadtéri múzeumba (skanzen) szállítás módja. Természetesen elvi műemlékvédelmi szempontból mindig előnyösebb az épület bolygatatlan állapotban történő megőrzése. A gazdaságosság mind élesebb előtérbe nyomulása az osztálynak még az eddiginél is fokozot-