Magyar Műemlékvédelem 1959-1960 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 2. Budapest, 1964)

Tanulmányok - Éri István: A nagyvázsonyi pálos kolostor

A NAGYVÁZSONYI PÁLOS KOLOSTOR LELETEI Az utóbbi években egyre nagyobb számban kerül sor rommá lett középkori várak, elpusztult falusi templomok és kolostorok — értékes műemlékeink — további pusztulásának megakadályozására. Az állagmegóvási munkálatok többnyire szükségessé teszik az érintett objektumok szakszerű régészeti feltárását, ilyenformán középkori régészeink feladatköre alaposan megnövekedett. A műemléki munkákkal kapcsolatos ásatások lényegükben nem különböznek, hiszen nem is különbözhetnek más ásatásoktól, már ami az alkalmazott módszert illeti. Mivel azonban a feltárást nem a maradványok visszatérne tése, hanem éppen azok konzerválása, kiegészítése követi, kibővült a régész feladatköre és megnövekedett a felelőssége. Ugyanis a helyreállító munka tervezőjével együtt kell részt vállalnia a műemlékvédelem tudományos, elvi követelményeinek, szempontjainak a helyszínen történő alkalmazásában. A kutató, tervező és kivitelező munka során szép számmal merülnek fel tisztázásra váró, vagy éppen vitatható kérdések, megoldások. Mivel az ásató megfigyelései sok esetben perdöntőek lehetnek, a feltárás folyamán nemcsak a jelenségek i'ögzítésére, hanem azok értelmezésére, bemutatás útján való, vagy csak eszmei visszaállíttatására is törekednie kell — természetesen a tervező munkatárs bevonásával. E feladatok gyakorlati megvalósítása még nem mindig éri el az elméleti alapvetésében már többnyire kidolgozott szempontok szintjét. A nagyvázsonyi pálos kolostor 1959-ben végzett feltárása, állagmegóvása

1 során is felvetődtek ilyen problémák, nehézségek. Ezek részletes ismertetése ezúttal nem lehet feladatunk, csak néhány szóval fogunk az ásatás ismertetése során utalni rájuk. Egyet azonban már itt megemlítünk. A kutatók sorrendben utolsó, de fontosságában egyik legnagyobb feladata a munka folyamán tett megfigyelések és összegyűjtött történeti adatok feldolgozása. A fennálló és az ásatás során napvilágra hozott maradványok építéstörténeti vizsgálata, műleírása, a kőfaragványok felmérése, az építési periódusok szétválasztása, ezek bemutatásához, bizonyításához rekonstrukciós rajzok készítése, majd az ásatás eredményeinek a leletanyag vizsgálatával bővített összefoglalása, s végül mindezeknek a történeti adatokkal való egybevetése általában kisebb munkaközösség együttműködését igényli. Ha ennek lehetőségei többnyire adottak is, sokkal nehezebb az erősen szakosított folyóiratok, évkönyvek valamelyikében a kimerítő közléshez szükséges terjedelmet biztosítani. Ilyen körülmények között meg kell elégednünk azzal a lehetőséggel, hogy a végzett munka ismertetése és az ásatási-építéstörténeti megfigyelések műemlékvédelmünk folyóiratában látnak napvilágot,

2 míg a kolostor művelődéstörténeti szempontból értékes leletanyagának közzétételére e helyen kerül sor. Az 1483-ban alapított s 1552-ben már elpusztított vázsonyi Szent Mihály-kolostor négy évszázadon keresztül volt kitéve a természet erőin kívül az emberek állandó pusztításának. Felrobbantott falainak legnagyobb mérvű elhordása a végvári harcok időszakában történt, amikor ezt a vázsonyi vár erősítése megkívánta. így az építéstörténeti vizsgálatok szempontjából jelentős faragott kőanyag csaknem teljes egészében ma is a várfalakba beépítve található, kivéve azokat a darabokat, amelyeket az itteni ásatások során már az omladékban találtunk meg. A XVIII. század elején a vázsonyi uradalom földesura, Zichy Imre, és a kolostor jogutódjaként fellépő pápai pálosok között folyt ugyan levelezés az újratelepítésről,

3 azonban erre nem került sor. Számunkra azért figyelemre méltó ez az adat, mert arra mutat, hogy a romok akkori állapota a mainál sokkal kedvezőbb lehetett. A XVIII—XIX. század fordulóján újból ,,kőbányászás" kezdődött a romok között, a falu házainak, barokk kori templomainak építése kapcsán.

4 Römer Flóris erélyes fellépése szakította végét ennek az újabb pusztítási korszaknak. Az azóta eltolt száz év alatt már csak a falkoronák pusztultak egyre nagyobb mértékben és az elbontott épületrészek maradványait fedte el a föld s a rajta burjánzó növényzet, az erdő. A kolostorból az északi szárny, a templomból pedig a szentély és a hajó északi, illetve nyugati falának maradványai emelkedtek még a legutóbbi időben a terepszint fölé. Mivel nem volt bizonyos, hogy a többi fal maradványai megvannak-e a föld alatt, eredetileg csak a fennálló részekre szorítkozó állagmegóvást vettek tervbe. Ehhez inkább csak régészeti 'megfigyelést tartottunk szükségesnek, a járószintek tisztázásával s főleg a terepegyengetéssel kapcsolatban. Egyébként is úgy látszott, hogy a falak elbontói, majd a Kinizsi és Horváth Márk sírköveit fel-