Magyar Műemlékvédelem 1949-1959 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 1. Budapest, 1960)

Párkányi Mihály: A műemléki tervezés kérdései

A MŰEMLÉKI TERVEZÉS KÉRDÉSEI Ez a tanulmány, mely a műemlékvédelem egyik legjelentősebb, irodalmilag mégis talán legkevésbé feldolgozott területével, a műemléki tervezéssel foglalkozik — csupán vázlatnak tekintendő. Mint ilyen, nem törekszik teljességre, a téma szerteágazó voltánál és a cikk korlátozott terjedelménél fogva nem is vállalkozhat tíz év ilyen irányú munkásságának részletes számbavételére, értékelő elemzésére, elméleti megállapításaiban sem kívánja a véglegesség látszatát kelteni. A minőségileg új, szocialista műemlékvédelem eredményekkel és botlásokkal teljes decenniumát a műemléki tervezés szempontjából kívánja áttekinteni, ennek keretében beszélni kíván arról : hogyan alakult ezen idő alatt a tervezés elméleti alapjait meghatározó műemlékvédelmi szemlélet, a műemléki tervezés helyéről az épülettervezésben, annak speciális voltáról, mai gyakorlatáról, tevékenységének alapvető területeiről. Tíz év perspektívájából visszatekintve kétségtelenül megállapítható, hogy a magyar műemlékügy tudományos felkészültségénél, elméleti megalapozottságánál és nem utolsósorban népi demokráciánk adta szervezeti lehetőségeinél fogva, főleg az utóbbi években, erőteljes kibontakozás stádiumába jutott. Fontos ezt előrebocsátani, mert segít helyzetünk valóban objektív felmérésében. Az építészet hagyományainak igaz megbecsülése, történelmi múltunk féltő szeretete a múltban közismerten nem tartozott a magyar kultúra erősségei közé. A múlt századi felfogás a XVIII. század építészeti alkotásaival műemlékvédelmi szempontból nem is foglalkozott, érdeklődési köre a reneszánsszal zárul, a barokkot nem értékeli, a klasszicizmusról tudomást sem vesz. Építészei által vallott restaurációs elvek a purizmus gyakorlatában öltenek testet, melynek ismert túlzásai, sokszor tudatos hamisítást is vállaló kilengései joggal tették vitathatóvá az egész iskolát. Hasonló sorsra jutott az 1850 utáni évek restaurációs gyakorlata is, amely ugyancsak a történeti, de művészi értékből kiindulva a purizmus leszűkítése helyett az invención alapuló művészi gazdagítást vallotta. Bebizonyosodott : sem a dogmatikus stílus-tisztaság, sem a sokszor megvesztegető építészeti fantázia termékei nem kárpótoltak a restaurálok kezenyomán keletkezett óriási pusztulásért, éppen az ő gyakorlatukon keresztül vált világossá, hogy a műemléknek sem történeti, sem művészi értéke nem lehet jogcím a műemléki hitelesség átlépésére, A restaurációs tevékenységek csak tetézték a magyar műemlékügy súlyos helyzetét, tovább ritkították viszontagságos, történelmünk által amúgy is megtizedelt műemléki állományunkat. A műemléki hitelességet a régiségi érték túlhajtásával védő angol gyakorlat szintén kihullt az idők rostáján : bebizonyosodott, tarthatatlan az olyan elmélet, mely a kortárs építészt tétlenségre kárhoztatva, a műemlékek pusztulásának közömbös, megértő szemlélőjévé fokozza le. Több generáció nemzetközi tapasztalata egyengeti egyre biztonságosabb mederbe a magyar műemlékvédelmet is. A XX. században még 1945 előtt kialakul a helyes műemlékvédelem számos olyan korszerű elve, melyet nagyrészt ma is vallunk, és gyakorolunk. A XX. század első négy évtizedének alapvető tapasztalata azonban megmutatta : a kapitalista társadalomban a műemlékvédelem eszmeisége érvényrejutásának alapvetően meg kell törnie a kommerciális érdekek zátonyán, vagy abba a szakadékba esik bele, amely a magántulajdon joga és a műemlékvédelem közérdekű mivolta között tátong. A történelmi szemléletből levont ismert követelmények és a már kialakult restaurálási elvek ellenére sem tudták megakadályozni pl. a várnegyed spekulatív bérházépítkezéseit és a történelmi hangulatot leromboló középítkezéseket — hogy csak egy példát említ sünk. A műemlékvédelmi felfogások szélsőséges gyakorlati végletei szinte logikusan terelik a műemlékvédelmet a lehiggadt, megfontolt elvek felé. Az 1945 előtti álláspont már a konzerválást, megőrzést vallja alapelvének, hibásnak, tudománytalannak minősíti elpusztult műemlékek eredeti formájában való visszaépítését, megalapozottság esetén viszont az anastylosis és a korszerű tudományos alapon álló megépítés mellett áll ki. A helyreállításnál csak az alapelvet írja elő ; helyesen - minden műemléki helyreállítást egyedi problémának tekint. Ez volt: a helyzet, mikor kitört a második világháború, Európa-szerte pótolhatatlan pusztításokat okozva az emberiség kulturális kincseiben. Ismét meg kell tanulnunk a gyakorlatban egy alapigazságot : a békéért folytatott harc minden „megelőző műemlékvédelem" alfája és ómegája.