Magyar Műemlékvédelem 1949-1959 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 1. Budapest, 1960)

Dercsényi Dezső: Tíz év magyar műemlékvédelme

5. kép. Szabolcsbáka. Református templom helyreállított harangi ornya játszott szerepet más, újonnan készüli épület is elláthatja. Tehát nem egyediségében tart számot a védelemre, hanem helyzetéből, a környezetéhez való viszonyából adódnak védelemre érdemes értékei. A műemléki környezet védelme a 13-as t vr.-ben foglaltatik, de lényeges továbbfejlesztést jelent a műemléki jelentőségű terület fogalmának bevezetése. Ez alatt olyan összefüggő város-(község-)rész, tér, utca vagy utcaszakasz védelmét értjük, amelyet az ott nagymértékben együttesen előforduló műemlékek, műemlék jellegű és városképi jelentőségű épületek miatt egységes védelemben kell részesíteni. A kisebb jelentőségű városképi együttesen túl elsősorban olyan történeti egységek védelmére gondolunk, mint a budai Várnegyed, Sopron, Kőszeg, Székesfehérvár belvárosa, s olyan jellegzetes falusi településekre, mint Tihany, Szigliget, Szalafő. Ezeken a területeken a műemléki anyag védelmén lúl az ellenőrzés kiterjed az új létesítményekre, nem mintha műemlékeket akarnánk építeni, hanem a környezetbe illeszkedés céljából. Kiterjed olyan nem műemléki értékű meglevő épületekre is, melyek zavarják a terület történeti jellegét, művészi megjelenését. Ez utóbbiaknál átalakításokkal kell a kívánt eredményt elérni. Természetesen gondoskodásunkat ki kell terjeszteni olyan részJetkérdésekre is, amilyen a műemléki környezetet befolyásolják (pl. útburkolás, járda, légvezeték, hirdetés stb.). Talán felt űnik az olvasónak, hogy a műemléki kategóriák, illetve meghatározások között néhány az utóbbi időben szereplő fogalom látszólag hiányzik, így a műszaki, az ipari és a népi műemlékek, melyek az elmúlt évtized műemléki vitáiban, publikációiban elég gyakran felmerültek, elsősorban mint olyan kategóriák, amelyekre a védelmet ki kell terjeszteni. Az elleni mondás, illetőleg a hiány csak látszólagos. A műszaki emlékek (de csupán az ingók) védelméről a 4/1956. tvr. intézkedik. Ez természetesen jól beleillik abba az elképzelésbe, amely a művészeti, történeti emlékanyagot két nagycsoportra, ingókra és ingatlanokra,bontja s védelmükről eltérő módon gondoskodik, hiszen jellegüknél fogva is eltérő védelemre tarthatnak számot. Bár a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja működése alatt e két nagy csoport egy intézmény keretében került nyilvántartásra, a Központ megszűnése után ezek a nyilvántartások és a védelem útjai szétváltak. Az ingó emlékeket az illetékes országos múzeum javaslata alapján nyilvánítják védetté, és kerül bele az országos nyilvántartásba. A múzeumok gondoskodnak ellenőrzésükről is. A népi, ipartörténeti ingatlan emlékekről az a véleményünk, hogy ugyanolyan műemlékek, mint a képzőművészet, tehát az építészet, szobrászat, festészet emlékei. A műemlék fogalmának történeti alapvetése, amely az elmúlt tíz év magyar műemlékvédelmének tudományos szemléletünkből folyó alapvető jellegzetessége, nem teszi szükségessé, egyenesen kizárja ezeknek a kategóriáknak külön kezelését. Természetes, hogy a népi építészet vagy az ipartörténei i emlékek más elveket kívánnak a műemléki értékek megállapításakor, mint pl. a festészeté, az is magától értetődik, hogy a védelem módja és technikája is más, mint egy hasonló korú építészei i emléknél, de ezek nem műemléki mivoltukból, hanem technikai adottságaikból következnek. A műemlék egységes és minden történeti értéket magábafoglaló kategóriája véleményünk és gyakorlatunk szerint kiterjed, és jól alkalmazható ezekre az emlékekre is. A műemléki törvény és szervezet tíz esziendős fejlődésének ismertetését azzal zárhatjuk, hogy lerakta alapját, és megadta keretét a következő évek munkájának. Műemléki hitelek. Szorosan kapcsolódik az előbbi témához a műemlékvédelem am agi ellátottságának kérdése. A szocialista tervgazdálkodásban a műemléki célokra fordított hitelek felhasználásának két formája alakult ki. Az egyik a Szovjetunió példája, ahol a műemléki hitelek koncentrálása azt eredményezi, hogy a műemlékek valójában az illetékes műemléki szervezel birtokában vannak. A Szovjetunióban valóban a központi kezelésbe vont épületek felhasználása is a műemléki hatósággal kötött szerződés formájában történik. Közbenső megoldás a lengyel és bizonyos fokig a cseh példa, ahol a hitelek és az emlékek nagy része koncentrálódik a helyreállítás, a használatbavétel idejéig a műemléki szervezet kezében.