Magyar Műemlékvédelem 1991-2001 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 11. Budapest, 2002)
Tóth Sándor: A romanika a magyar építészettörténetben
tünk két élesen elhatárolt [...] rétegre oszlik" - „úri építészet", „paraszti építészet" - , és ezek közül az utóbbi az, „amely a magyarság ősi kultúrtalajából [,..] virágzott fel," 10 Ennek megfelelően nem annyira az emlékek, mint inkább a szerzői gondolatok ismertetése a cél, Alaprajz nincs, fénykép se sok, és az is sajátos arányításban oszlik el: a 18, századi „falusi telepedés" több képpel Illusztrált, mint az egész Árpád-kori építészet, Vannak viszont széleskörű történeti és néprajzi tájékozottságról tanúskodó jegyzetek egyes lapokhoz, ami e műfajban újdonság: Pasteiner ugyan bőséges bibliográfiát adott vázlatához, de Foerk mindenféle szakirodalmi utalást mellőzött, Bierbauert az „építőművészet" kifejezés bosszantotta - mindjárt bizonygatta is, hogy a „katedrális és a falusi ház egyaránt [,,,] műremekké magasztosulhat", ami nem kétséges - , pedig valójában az „építészet" szón kellett volna fennakadnia. Ez ugyanis az építész-mesterség jelenlétét feltételezi, vagyis, a görög „architekton" „főmester" - szónak megfelelően, olyan elkülönült szerep létezését, amelynek lényege a kivitelezés fölé rendelt, de annak egészét átfogó irányító tevékenység, elsősorban a tervezés. Ez a funkció olyan egyszerű esetekben, mint a falusi házak építése, régebben nyilván nem önállósult: elkülönülése ott feltételezhető, ahol az építési feladat és a munkaszervezet összetettsége ezt megkívánta. Efféle bonyolult munkákat nem a nép szokott végeztetni: az építészet bizony túlnyomórészt uraságoknak végzett szolgálat, ha vannak is olyan építészek, akik diktátor módjára viselkednek. Másrészt „építész" és „építészet" csak a nyelvújítás óta van a magyar nyelvben, ami már eleve arra utal, hogy az építészet iránti hazai igényeket sokáig zömmel idegen ajkúak elégítették ki. Az ősi magyar kultúrtalaj tanulmányozásának címéhez ezek szerint helyesebb lett volna az „építés" szót választani, ami már középkori nyelvemlékekben kimutatható. 11 Egészen idegen dolognak azért hiba lenne a régi hazai építészetet beállítani: magyarságát jelentős részben megadják az építtetők. Ezt érezte Bierbauer is; „első a mecénás, mert hiába vannak egy országban építészek, ha nincsenek megbízók, viszont az építőkedv, az építeni akarás talál építészt: az elvándorol oda, ahol szükségét látják képességeinek" - írta az ezredfordulót követő kezdeményezésekkel kapcsolatban. 12 Persze, a mecénások között is akadtak kezdettől fogva jócskán idegenek: az összes királyné - elég kevés - , akiről tudjuk, hogy építtetői szerepben fellépett, bizonyára a főpapság és a szerzetesség nem elhanyagelható hányada, a nagyúri családok egy része, az olyan templomépítő telepesek, mint a szászok, nem beszélve a hazai „nemzetiségek" feltehető hasonló szerepéről, Mindezek építtetői tevékenységét azonban mégiscsak azok a helyi viszonyok alakították, amelyeknek fő tényezője nyilván a magyarság volt. Azt, hogy Pasteiner Magyarország építészetéről beszélt, a tényezők sokfélesége is indokolhatta, de az arányokat nem nagyon érdemes méricskélni - az adatok ehhez úgysem elégségesek -: az itt keletkezett művek helyes magyarázata a hazai Igények és lehetőségek számításba vétele nélkül nem remélhető. Ami mármost Bierbauer könyvének valóban építészeti vonatkozásait illeti, ezeknek a romanikát érintő része nem éppen nagyszabású. Lényegében a második és harmadik fejezetben rejlik, mivel az első - „A honfoglalás kora" - csupán eleink feltételezhető szállásviszonyaira vonatkozó fejtegetéseket tartalmaz, a negyedik pedig - „A tatárjárás utáni újjáépítés kora" - , bár a „román", az „átmeneti" és a „gótikus" kifejezés egyaránt előfordul benne, döntően már az utóbbira vonatkozik. A közbülső kettő - „Az országépítés kora" és „A román építőstílus elterjedésének kora" - nagyjából Foerk ókeresztény és román fejezetének felel meg, leszámítva az előbbiből az ezredfordulónál korábbi időkre vonatkozó rövid részt, A két fejezet Foerknél jó negyedét, Bíerbauemél mindössze talán kilencedét teszi ki a könyv terjedelmének. Ehhez hozzászámítandó, hogy e kilenced első harmadában Bierbauer még mindig a házépítés módozatait tárgyalta, így a korszak építészetére vonatkozó rész nem több az összterjedelem tizennégyedénél. E szúkös terjedelmű tárgyalásban akad néhány újdonság - a második fejezetben feltűnik a feldebrői altemplom a tihanyi mellett, a harmadikban pedig, mint friss feltárási eredmény, az egri székesegyház és az esztergomi királyi palota, amellyel végre a korszak világi építészete is képviselethez jutott - , de nem bontakozik ki határozott szempontú újraértékelés, Bierbauer mellőzte ugyan Foerk építészettörténetét - csak régebbi cikkeit idézte 13 - , részben mégis az ő téziseit módosít gatta, Jellemző erre az, ahogyan a stílusigazodás külföldi forrásairól nyilatkozott: „a XI. század vége felé" a „német és olasz hatásokat minden téren felváltották a francia befolyások." De még a pasteinerí templomépítő szerzetesek is feltűnnek második fejezetének végén, amiből aztán a következőben az a valószínűség hajt ki, „hogy a szerzetesi építőműhelyek lassan és fokozatosan kőfaragó iskolákká alakultak, hazai segítőtársakat neveltek". 14 Hivatkozott ugyanakkor Bierbauer Divald művészettörténetére - az időközben megjelent újabbakra nem - , innen jutott el a „nemzetségi monostorok" fogalmáig, amely kiválóan megfelelt az építtetőket előtérbe helyező felfogásának. 15 Az építészeti alakzatok, az Időrendi kérdések még a szűkösséghez képest is csekély arányban játszanak szerepet Bierbauernél, A székesfehérvári bazilikához, amelyet főleg Hartvik és Bonfini szövegével jellemez, a Szent István-i kezdeményezés nagyszabású voltát igazolandó (Henszlmann ellenében, aki szerint ezen kívül