Magyar Műemlékvédelem 1991-2001 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 11. Budapest, 2002)

Marosi Ernő: A műemléki örökség

Ezért a hitelesség kritériumai korhoz kötöttek; nincs okunk kételkedni abban, hogy a historizáló purizmus restaurálásainak eredményei, amelyeket utóbb előszeretettel „visszarestauráltak" {Entrestaurierung), ebben az értelemben ne lettek volna éppoly hitelesek, mint az, amit belőlük a magunk kritériumai szerint alakíthatunk. A hitelesség követelménye a riegli történeti érték kategóriájával esik egybe; a historizmus alapelve, A 19. századi magyar irodalomtörténetből is jól ismert; mindenekelőtt Arany János gyakorlatából. Az ő sajátos historizmusának sokat vitatott központi tényezője volt a régiség megismerésén s a korhűség követelményein alapuló „epikai hitel" elve.

14 Ez a követelmény összefügg Aranynak azzal a törekvésével, hogy eposzaiban mintegy rekonstruálja a hiányzó magyar epikai költészetet: a műköltószettel helyettesítve a naiv epika elpusztult vagy meg nem született alkotásait. Vojtina Ars ppeticájának szállóigévé vált intése („Költő hazudj, csak rajt'ne fogjanak!") úgy olvasható, mint e sajátos, a nemzeti mitológia historizálásán fáradozó költői magatartás veszélyeinek tudatosítása. Arany költői módszere nem kivételes, hanem tipikus: a kör, amelybe illeszkedik, a Macpherson-i hamisítványoknak bizonyult Ossian-költeményektől a finnek, észtek nemzeti eposz-kompozícióiig s a wagneri zenedrámák történeti mítoszaiig igen szélesen vonható meg.

15 Ipolyi Arnold Magyar mythológiája az Arany hun-magyar eposzaihoz hasonló elképzelések jegyében és hasonló irodalmi mintaképek befolyása alatt született. Az ő közvetítő szerepe az irodalom és a régészet, illetve műemlékvédelem között nyilvánvaló. A hitelesség körül folyó jelenkori viták középpontjában mintha a „csak rajt'ne fogjanak!" szorongása állna. Innen a „szabályok" keresése, a „még" megengedhető és a „már" nem elfogadható eljárások kínos mérlegelésével kutatott igazoló szándék. Mintha a hitelesség egy szerencsésen megtalált formulával s annak alapján megalkotott, további reflexiót nem igénylő recepttel biztosítható lenne! A szituáció a maga bizarrságában valamiképpen a birkózásra emlékeztet, ahol elegendő a szabad és a klasszikus görögségre hivatkozó (tehát ugyancsak historizáló), kötöttfogású válfaj megkülönböztetése. Egymással versengő, a beavatkozások szabadságának vagy az általuk elért hitelességnek növekvő vagy csökkenő mértéke szerint rendezett sorok vannak forgalomban. Mivel nem igazi fogalmak, hanem eljárások, beavatkozások eleve sokféleképpen értelmezett címszavai, eltekinthetünk taglalásuktól, s magukra a felsorolásokra érdemes ügyelnünk. Riegl régiség- és patinakultuszának gyökerei addig a harcig nyúlnak vissza, amelyet a bécsi művészettörténeti iskola indított Friedrich von Schmidttel szemben, a Stephanskirche Riesentorjának megkíméléséért. Moritz von Thausing a historizáló beavatkozásokat betegségnek [Phyloxera renovatrix) bélyegezte.

16 1900 körül jelszószerű szembeállításban a konzerválás került ellentétpárba a restaurálással,

17 Manapság árnyaltabb sorozatok teszik nehezebbé az eligazodást az alapvető szándékok között. Az egyik szerint pl, lehetséges konzerválás, restaurálás, helyreállítás, rekonstrukció.

18 A hitelesség közkedvelt példája az anastylosisnak nevezett eljárás, legyen szó pusztán ledőlt építőelemek eredeti helyzetének visszaállításáról vagy valamely szerkezeti elem hiányainak egyéb (jelentős részben ízlésbeli) kritériumok alapján való pótlásáról, amiben különböző logikai elemekre szokás hivatkozni (pl. az oszloprendek szabályai, proporcióelméleti normák stb.). Tetszés szerint konstruálhatunk hasonló felsorolásokat, mint pl.: konzerválás, renoválás, restaurálás, rekonstrukció; vagy akár: karbantartás, tatarozás, felújítás, helyreállítás, adaptáció, újjáépítés.

19 Megjegyzendő, hogy hasonló, a hitelesség követelményére vonatkoztatható műveleti fogalmak elrendezésére, radikálisabb példa is van: pl. konzerválás - rekonstrukció - kiállítás/díszletezés {Inszenieren) w Az alkalmazott terminusok többségében már a nyelvi zűrzavar is nehezíti az eligazodást, mivel az e műszavakban rejlő, technikai műveleteket jelző igetövek rendszerint az építés (struktúra, konstrukció) szinonimái, Egyszerűbb a helyzet az igekötőkkel: a (vissza-, helyre-, újra jelentésű) re praefixum jelenléte meglehetősen biztos jele a retrospektív, valaha volt, feltételezett állapotok érvényre juttatását célzó szándéknak. E műveleti fogalmak - vagy inkább csak elnevezések - között tehát elvi különbség nincs. Az épületarcheológia megszokott kifejezésmódja szerint valamennyi olyan beavatkozást jelent, amelynek eredménye az épületnek önálló alakja, vagyis különválasztható építési periódus. Korrektív műtéti beavatkozások az épített organizmusba, valamely koncepció (egy hipotetikus múltbeli állapotról alkotott kép) megörökítése érdekében. Utópisztikus jellegében tragikomikus erőfeszítésről van szó, ugyanis kiindulópontja az a feltevés, hogy a beavatkozás preparátumként izolálja tárgyát környezetétől, vagyis a munka eredményeként kialakuló állapot a műemlék utolsó építési periódusa lenne. Ez az idő megállítására tett erőfeszítés látszólag kenzervatív beavatkozás, mert ambíciója eredményének véglegesítésére irányul; mégis elvileg meg kell különböztetnünk a valóságos konzerválástól, mert a fenntartást ez esetben a szelekció aktusa előzi meg, Az idő megállítása, az utolsó építési periódus létrehozása pedig csak illúzió: a természeti környezet okozta degradáció s a funkcióváltozásokat, alakmódosításokat előidéző szociális hatások a történeti preparátumra tovább hatnak (s annál inkább, minél sikeresebben formálták újjá). Nem utolsó sorban: minél pregnánsabban érvényesültek létrejöttében a korhoz kötött történeti ideálok, annál biztosabban válik ezek szükségszerű elavulásával elfogadhatatlanná az eredmény.