Dr. Kubassek János (szerk.): Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 18. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 2009)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK - Dr. Messik Miklós: Az isztambuli héttorony titkai (I.)
AZ ISZTAMBULI HÉTTORONY TITKAI (I.) Az Aranykapu és a Botond-monda Az immár 10 éve - budapesti székhellyel- működő Magyar Emlékekért a Világban Egyesület táblát helyezett el az Isztambuli Héttorony oldalában a Magyar Rabok emlékére 2009. június 25-én a helyi magyar és több más konzulátus képviselője jelenlétében. Az Isztambuli Héttorony magyar vonatkozásairól szólnék. Kezdjük időben a korábbiakkal. Az egykori Bizánc, azaz Konstantinápoly, vagy a mai Isztambul egyik tengerparti ékessége a hatalmas falrendszerrel körülvett erőd és börtön, a Héttorony, a Yedikule. E név említésekor első gondolatában minden honfitárs a török időket idéző magyar rabok emlékére gondol, mondanom sem kell: Gárdonyi Géza regénye, a megfilmesített, s külföldön is jól ismert regény: az Egri csillagok emlékével. A szédítő falakat körbesétálva azonban a korábbi időkből - így Bizánc fénykorából és hanyatlásából - találunk olyan megrendítően hatalmas köveket és részben befalazott kapukat, amelyek már láthatták őseinket! A krónikák szerint Török Bálint, Bornemissza Gergely és társai raboskodása előtt több mint félezer évvel hadakozó magyarok már Bizáncig is eljutottak, nem csekély katonai ismeretről, merészségről téve tanúságot. A több mint két és félezer éves város térképén jól látható, amint a városközponttól, az Aranyszarv- öböl és a Boszporusz találkozásától délnyugatra emelkedik a már nevében is félelmetes Héttorony. Az egykori börtönerőd ma már múzeum szerepét tölti be. A tenger felőli oldalon széles autóúttal, s az egykori Bizáncot lezáró falrendszerrel átölelt erőd vaskos falaihoz szinte hozzásimul - a város felé eső oldalon - a kis külvárosi utcák sora, apró üzletekkel, s vendéglőkkel. Déli irányban viszont a magas tornyok apró nyílásain keresztül az egykori rabok a végtelen szabadság, a tenger felé vethették sóvárgó tekintetüket. A fűtől benőtt, széles udvarra egy torony alatti bejárón léphetünk be, azzal az áhítattal, hogy viharos sorsú nemzetünk egyik emlékhelyén járunk. Rögtön a belépés után, a keleti torony keltheti fel figyelmünket, amelyet a „Felíratok tornyának" (de „Vértoronynak") is neveznek, az ide börtönzött külföldi követek falkarcolásai jóvoltából. A Yedikule cella-labirintusa megszámlálhatatlan magyar rab életének utolsó állomásaként is ismert. Az ő sorsukról a későbbiekben ejtek szót. Az udvar közepén egy kis mecset romjai, míg széles körben a vaskos falak s a különböző nevű (pl. Kincses-, Kis-, Felírat-, Zászlós- Ágyú-, Henger-, Börtön-) tornyok láthatók. Kissé távolabb két „kisebb" kapu mellett egy hatalmas befalazott kapumaradvány kelti fel a figyelmünket. A bizánci időkben e tájékról indult az ún. Via Triumphalis, amely a császári palotáig vezetett, s arra építtetett I. Theodosius (379-395) egy monumentális diadalívet. A városfal állandó erősítése közben (413-ban) ide, az újabb erődgyűrű falába épült be az „Aranykapunak" nevezett lenyűgöző építmény. Az útikönyvek már ritkábban emlegetik, holott a gazdag Bizánc egykori főkapujaként ismert, s a török átalakítások óta szorosan a Héttorony erődhöz kapcsolódik. Már a bizánci források is utalnak az öt, majd héttornyú kincstár és erőd létére Heptapürgion elnevezéssel. A kapu neve pedig (a bizánciak idején Porta Aurea, a törököknél Altin-kapi) onnan ered, hogy a védőfal legimpozánsabb kapuja volt, sok aranyozott díszítéssel. Az évszázadokon át álló - sőt befalazott formában máig létező - kapu előtt a kalandozó magyarok is megfordultak, de ők már nem láthatták annak legszebb formáját, mivel egy erős földrengés azt a Vili. században erősen megrongálta. Elgondolkodtató, hogy a jól ismert és igen súlyos augsburg-i vereség után három évvel, azaz 958-ban őseink már ismét hadjáratot „szerveztek” bizánci területeken. Ennek érdekes előzményei voltak. Jó néhány harcias nép kívánta a várost és kincseit birtokolni. A hunok 447. évi támadása (Bizánc évi 1050 kg arany adófizetésre kötelezése) után a következő századokban az avarok, a perzsák, az arabok és a bolgárok ostromolták a várost. Majd a X. században a magyarok „következtek". A krónikák szerint több hullámban törtek a birodalom területére: a 934., a 943., majd a már említett 958. évben, sőt még a 960-as évek elején is, de ez utóbbi betörések már jelentéktelenebbek voltak. Előzőleg ugyanis 948-ban Fájsz vezér követei útján 10 évre szóló békeszerződést kötött a birodalommal. Bizánc teljes elfoglalására bár komolyan gondolni nem lehetett, a megmaradt krónikák s kapcsolódó mondák mégis leírnak több hadjáratot - keleti irányban - még Augsburg után. „Magyarország történeti kronológiája” tájékoztat bennünket arról, hogy a X. század közepén ismét a Bizáncig hatoló magyarok hiába követelik az adót. (Akadémia, 1983., I. köt. 76 o.) 108
