Dr. Kubassek János (szerk.): Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 17. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 2008)
KÖZLEMÉNYEK - Dr. Hajdú Zoltán: Az antropogeográfia elfeledett hazai képviselői
meg: "...1874-ben, a Földrajzi Közleményekben is jelent meg egy olyan értekezés (Marczali Henrik: A földrajzi viszonyok befolyása Magyarország történetére), amely éppen ilyen áj szellem felvonulását jelentette, s arra volt hivatott, hogy az akkori dualisztikus földrajz másik főországútjának, az emberföldrajznak első mérföldköve legyen." Fodor Ferenc nagy földrajztörténeti munkájában (Fodor F. 2006) vitatta Prinz értelmezését. Fodor F. úgy látta, hogy az egyházi földrajzban az emberföldrajzi kérdések természetes módon már korábban is jelentős súllyal voltak jelen. Direkt módon Tömösváry Lajos 1886-ban megjelent cikkéhez (Tömösváry L. 1886) kapcsolta az antropogeográfia kezdeti folyamatait. Nem lett visszhangja ennek a tanulmánynak, feltehetően azért mert nem „céhbeli ”geográfustól érkezett. Elméletileg senki sem szólt hozzá az értekezéshez, ahogy Fodor Ferenc fogalmazott (Fodor F. 2006): „Lóczy természettudományi földrajza idejében ez a kérdés fel sem merült". Ratzel munkássága, illetve antropogeográfiai összefoglaló művének magyarországi megjelentetése lényegi fordulatot jelentett a magyar „nem természeti” földrajzban. Bár a vezető, alapvetően természeti földrajzot, geológiát művelő magyar geográfusok kellő távolságból, sőt elítélően szemlélték az emberföldrajz törekvéseit, az mégiscsak gyökeret vert a magyar földrajztudományban is. A megbecsült, tisztelt „mindenes földrajzos" Hanusz István (1840-1909) nevét mindenki ismerheti, aki a Földrajzi Közlemények első évtizedeinek böngészője. Hanuszt 1864-ben szentelték pappá, 1867-ben tanári képesítést szerzett földrajzból és történelemből. (Egyike így az utolsó olyan földrajztanároknak, akik egyetemi szakképzés nélkül jutottak középiskolai tanítási lehetőséghez.) 1871-től Kecskeméten, középiskolai tanárként, majd igazgatóként, s egyben jelentős és népszerű földrajzi szakíróként tevékenykedett. Fodor Ferenc elismerő, összegző véleménye szerint (Fodor F. 2006): „A magyar geográfia romantikus korának legnagyobb romantikusa éppen Hanusz volt". A kérdés az, hogy csak egy romantikus, középiskolai paptanárról kell-e beszélnünk, avagy a magyar földrajz egyik sajátosan látó és gondolkodó egyéniségéről. Hanusz szinte a földrajz minden részterületén folytatott elemző munkát, de itt most csak arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy egy, a történeti, társadalmi, demográfiai, politikai (országhatárok, államterület, birodalom), nemzetiségi, települési (városok, községek, tanyák) kérdések iránt rendkívül érzékeny, jó megfigyelő képességekkel rendelkező elemző geográfusként tevékenykedett. Hanusz egyszerre volt birtokában a teológia, a klasszikus görög-római és a magyar történeti műveltségnek. Ehhez társult a helyi társadalmat megismerni és megérteni akaró, az országot pedigjobbá tenni szándékozó, nemzeti törekvése. Hanusz egyedüli hibájaként azt róhatjuk fel, hogy nem tudta (részben pedig megjegyzéseiből arra következtethetünk, hogy annak egyoldalúságai miatt nem is akarta) követni az oknyomozó természettudománnyá váló földrajzot, ugyanakkor e területen is megmaradt szerzőként. Ennek kapcsán élesen összeütközött CHOLNOKYval és PRiNZzel is. Ennek egyik következménye a munkásságának egyéb területeire is kiterjedő „leértékelés" lett. Érdekes és érdemes-e ma Hanuszt olvasni? Hanusz társadalomföldrajzi műveinek alapvető szemléleti kiinduló pontjainak jelentős része sajátos módon ma felértékelődőben van, mégpedig történeti földrajzi szempontból. Olyan ismereteket szerezhetünk, olyan szemléleti elemekhez juthatunk műveiben, amelyek sokkal érthetőbbé teszik a dualizmus korszakát, folyamatainak egészét, azok megértését. Ez a szemlélet nagyrészt korkötött, de a ma alkotó geográfus nemzedék számára is hordoz elgondolkodni valót. A „temetetlen halott” Az emberföldrajz kialakulásának folyamatában ellentmondásos, de rendkívül fontos szerepet játszott Czirbusz Géza (1853-1920). A több nyelvet anyanyelvi szinten bíró, és kiterjedt általános műveltséggel rendelkező, piarista szerzetes Czirbusz számára az alapkérdés alapvetően teológiai szinten vetődött fel először: „Az Isten nem a Földet, hanem az Embert teremtette a maga képére és hasonlatosságára". Czirbusz - ugyancsak teológiai kiindulásból - azt vallotta, hogy az „egész Világot, s benne a Földet is Isten teremtette", tehát nincs antagonizmus a Föld és Ember között ebben a tekintetben. Az igazi kérdés az, hogy a gondolkodó és cselekvő Ember, s a kölcsönhatásokat és kölcsönviszonyokat elemző geográfus, hogyan viszonyul ehhez, a szerinte adott, evidens kiinduló ponthoz. A„geographiaifatalismus", a „geographiai materializmus”, a „földrajzi determinizmus", avagy az ember Istentől kapott felhatalmazása, a viszonylag szabad cselekvő és gondolkodó mibenléte kerül-e a földrajztudomány részéről vizsgálat és megértés, megítélés alá? Czirbusz a magyar földrajztudomány számára 5°
