Dr. Kubassek János (szerk.): Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 15. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 2006)
KÖZLEMÉNYEK - Bartha Lajos: Magyarország első tervszerű felmérése (1696)
±7', ami a 17. sz. végén is kitűnő eredménynek mondható. Összehasonlításul a 2. táblázatban bemutatjuk az akkoriban leginkább használatos munkák földrajzi koordináta táblázatainak középhibáit. Megjegyzendő, hogy a hosszúság meghatározásának (pontosabban két hely hosszúság-különbségének mérése) még a 18. sz. során sem javult lényegesen. A század közepén a legnagyobb lépést Maximilian Hell finomított Jupiter-hold észlelése jelentett. A nagy a pontosság terén az ugrást a kronométerek elterjedése hozta, a 18. sz. végén. a feltevésen alapszik, hogy a Föld mágneses tere éppen úgy egy szabályos gömbi koordináta-rendszerrel írható le, mint a földrajzi hálózat, csupán a két felosztás pólusa hajlik egymáshoz viszonyítva. Ebben az esetben a kétféle hálózat egymásba átalakítható, és ha ismerjük a Föld egy pontján a földrajzi szélességet (<p) és lemérjük a mágneses „hosszúságot” (D) - vagyis a deklinációt kiszámítható a földrajzi hosszúság (X) is [17]. A módszer azért nem válik be, mert a foldmág- neses tér szerkezete — a felszínre vetítve - rendkívül Összeállító és a kiadás éve4 0”9 (l\ A. Argolus: Pandosion__ 1635 ± 6' ±1°07 J. B. Riccioli: Geographiae... reformata. 1672 29 0 16 L. F. Marsigli: Danubius__ (1700) 1726 01,4 0 06,9 A táblázat a négyzetes középhibákat tünteti fel, ahol is <rtp a szélesség, 07. a hosszúság négyzetes középhibája. Feltűnő, hogy a Marsigli-Müller hosszúság mérések még a későbbi, jobb körülmények közt dolgozó angol térképész adatait is felülmúlják. Ennek oka talán a mérés módszerében rejlik. Általánosságban azonban megállapítható, hogy az 1696. évi alappont bemérések a maguk korának legjobb földrajzi helymeghatározásai közé tartoznak, és a Duna-Tisza vonalát helyesen rögzítették Európa térképi ábrázolásán. Nem véletlen, hogy több térképen félévszázad múltán is feltüntették Marsigli nevét, mint adatforrást. (Sajnos ]. C. Müller érdemeit a külföldi térképrajzolók nem ismerték.) A mágneses deklináció A földrajzi hosszúság meghatározásának harmadik módszereként Marsigli a mágnestűnek a földrajzi északtól való elhajlását, a mágneses deklináció mérését említi. Ezzel a gyakorlatban alkalmazhatatlan eljárással Riccioli, Cassini és az 1680-as évektől Edmund Halley (1656-1742) is próbálkozott. Lényegében azon szabálytalan, emellett időben is rövidebb ill. hosszabb periódusú változásokat mutat. Az 1680-as évektől Edmund Halley egyre többet foglalkozott a földmágnesség kérdésével: elméletileg az időbeli változások okaival, gyakorlatban pedig a deklináció egész Földre kiterjedő meghatározásával, ill. ennek alkalmazásával a hosszúságok kiszámítására. Tervbe vette, hogy elkészíti a Föld mágneses térképét, vagyis térképileg ábrázolja, hogy mely ponton mekkora az eltérés a földrajzi és a mágnestű által jelzett északi irány közt. Hamarosan azonban rájött, hogy a kontinenseken nem áll rendelkezésre időben egységes adatsor, amelyre szüksége lenne. Ezért maga szervezett — az Admiralitás támogatásával - tengeri hajóutat (közben igyekezett az angol hajósok friss méréseit is összegyűjteni), amelyet 1698-99-ben sikeresen végrehajtott. Mivel a kontinensről továbbra sem voltak adatai, szorgalmazta a szárazföldi méréseket is [22]. Ezért bizonyosnak tekinthetjük, hogy a rendszeres és tervszerű deklináció-mérésekre Edmond Halley (1656- 1742) biztatta Marsiglit, G. Ashe közvetítésével. Müller 4 nagy mágnestűvel ellátott kompaszt hozott Nürnbergből. A kb. 45 cm hosszú tűk iránya a 61
