Dr. Kubassek János (szerk.): Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 15. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 2006)
KÖZLEMÉNYEK - Dr. Marosi Sándor: Bulla Béla természetföldrajzi életműve
alkotta szintézisét, létrehozva az említett összehasonlító, funkcionális, dinamikus fejlődéstörténeti geomorfológiai szemléletet, amely alkalmas a természet sokoldalú, bonyolult, változatos gazdagságú felszíni domborzata fejlődéstörténetének megismerésére és magyarázatára. Ennek a haladó szemléletnek a megtestesítője, a helyes utat mutató Bulla lép elénk a negyvenes évektől s főleg élete utolsó tíz esztendejében megjelent munkáiban. A roppant gazdag termésből csak a legjelentősebbeket említve: akadémiai doktori disszertációja, „Általános természeti fóldrajz” című egyetemi tankönyve, „A szilárdkéreg domborzata fejlődésének alapsajátságai és törvényei", „A klimatikus morfológia területi rendszere”, „Az elmélet és a gyakorlat egységének kérdése és a hazai geomorfológiai vizsgálatok”, magyar földrajztudomány útja a felszabadulás óta”, „Folyóteraszproblémák", ,ai magyar föld domborzata fejlődésének ritmusai az újharmadkor óta a korszerű geomorfológiai szemlélet megvilágításában”, „Néhány megjegyzés a tönkfelszínek kialakulásának kérdésében”, „Quelques problemes géomorphologique interglaciaires de la zonepériglaciaire du pleistocene”, „Magyarország természeti tájai" c. tanulmányai, „Magyarország természeti földrajza” című egyetemi tankönyve. A nagy tudós élete halálos ágyáig odaadó munkában telt el. Utolsó, útmutató, korszerű tanulmánya „Harmadkori elegyengetett felszínek maradványai Magyarországon” címmel már a halála utáni napokban hangzott el e megemlékező sorok írójának felolvasásaként a Magyar Tudományos Akadémia által a Magyar Földrajzi Társaság fennállásának 90. és az MTA Földrajztudományi Kutatócsoport alapításának 10. évfordulója alkalmával rendezett Földrajzi Konferencián, népes külföldi és hazai szakközönség előtt. Ebben élete utolsó korszakának kedvenc témájával, a tönkfelszínek keletkezésével foglalkozott. Már 1955- ben elhangzott akadémiai székfoglaló előadásában hangoztatta hazai középhegységeink harmadidőszaki tönkfelszíneiről, hogy: „nem davisi értelmezésű tönkfelületek, tehát nem valamely eróziós ciklus szenilis stádiumát jelző formák; nem elaggott térszínek, de nem is Penck értelmezése szerinti elsődleges tönkfelszínek, vagyis az emelkedés és a letarolódás egyenlő értékéről tanúskodó egyensúlyi felszínek. Az ilyenfajta tönkfelületnek az erős mállás és felszíni leöblítés következtében törvény- és szükségszerűen ki kell alakulnia minden emelkedő vagy stabilis kéregdarabon olyan magasságig, ameddig a folyamatos tönkösödés kialakításához alkalmas éghajlat — tehát megfelelő hőmérséklet és csapadék — jellegzetes. ” „...a tönkösödésnek Földünkön ez a leggyakoribb és legjellegzetesebb formája. Mellette a davisi és a pencki értelmezésű tönkfelszínképződés a korábbi véleményekkel ellentétben sokkal kevésbé jellegzetes”. Tönkösödési elméletét 1962. évi említett tanulmánya szintetizáló megállapításaiig egyre tovább fejlesztve 8 A Káli-medence a Kornyi-tóval a kőtengerről (Fotó: Bulla Béla)
