Balázs Dénes: Szigetről szigetre a Kis-Antillákon (Érd, 1994)
Antigua
évszak, amikor heteken át alig hull eső. Az idén különösen hosszan elhúzódott a száraz periódus, ezért a helyi kormányzat kénytelen volt beindítani a végszükségre szolgáló tengervíz-sótalanító üzemeket, hogy a lakosságot ellássák ivóvízzel. A csapadékhiányt megsínyli a növényzet is. Saint John’st elhagyva, cukornádültetvényeket érintettünk. A nád levelei félig leszáradtak, mint ahogy nálunk aszály idején összesodródnak a kukoricalevelek. A parasztok kis földparcelláin kiégett az édesburgonya, a jam és más vetemény. Öntözésre nincs mód, patakok és források nincsenek, a gyarmati időkben a mélybeli víz kiemelésére épült szélkerekek pedig sorra tönkrementek. Willikiesben búcsút vettem az autóbusztól és gyalogszerrel folytattam utamat. Errefelé már csak néhány agyagos mélyedésben kísérleteznek az emberek földműveléssel. A felszínt kopár mészkődombok uralják, ahol csak igazi szárazságtűrő növények élnek meg. Éppen virágzásban találtam a vörös szirmú fügekaktuszokat (opuntiákat), a táj ékességei azonban az agávék, melyeknek kemény virágnyelei négy-öt méterre magasodnak, tetejükön ágas-bogasan szétágazó virágokkal. A sziklás tengerpart lakatlan, nincs drótkerítés, és nem kér senki „belépőjegyet”, mint Barbadoson a Virágállatok barlangjánál. Pedig az itteni látvány annál szebb, sokkal vadabb. A part 8-10 méter magas meredek sziklás falait hatalmas hullámok ostromolják, melyek barlangokat, sziklaereszeket vésnek ki. Egy ilyen csodálatos természeti alkotás az Ördög hídja. Alig két-három méter széles tengerbe nyúló sziklanyelv, melynek oldalát középtájon a hullámverés átszakította, és a természetes híd alatt átjárnak a hullámok. Megpróbáltam lefényképezni, de látványos felvétel érdekében le kellett volna másznom a sziklafal tövébe. Erről inkább lemondtam, mert fényképezőgépeim nem kedvelik a sós tengeri fürdőt. Egy kicsit az életemet is féltettem, hogy egy nagyobb hullám esetleg a sziklafalhoz csap... 44
