Balázs Dénes: Galápagos, az elefántlábúak szigetei (Érd, 1994)
Gyilkosság Teknősországban
nünk, míg valamelyest zártabb tanyacsoporthoz érünk; ezt pedig Santa Rosának keresztelték. A Condorito által jelentett eset az utóbbi vidéken történt. Ha késve is, de előállt a Bellavistából rendelt hosszúfülű tehertaxi, és felraktuk rá a zsákokba kötött málhát meg az ivóvizes edényeket. A menet élén a terepet jól ismerő Condorito haladt, vezette a megrakott csacsit. Hosszú, fárasztó vándorlás után a kora délutáni órákban aprócska kulipintyó toppant ösvényünk útjába. Ezt a kis védkunyhót casetának (házacskának) nevezik, a kutatóállomás építtette nemrégen, hogy átmeneti szállást biztosítson „Teknősország” látogatóinak. A caseta környéke és a tőle nyugatra elterülő lávamezők a sziget legjárhatatlanabb részei, ennek köszönhetik életüket Santa Cruz teknősei; a nehéz terepen a teknősvadászok ide nem hatoltak be. A szigetnek ezt a részét utóbb „teknős-rezervátumnak” nyilvánították. Málháinkat beraktuk a kis kunyhóba, a csacsit kikötöttük, majd követtük Condoritót a véres tett színhelyére. Jól elbántak a két szerencsétlen állattal! Erős fejszével vagy csákánnyal zúzhatták be páncéljaikat, hogy hozzáférjenek a húsukhoz, zsírjukhoz. Vajon ki tehette? A véres nyomokat hamar elvesztettük. Az egyedüli szemtanúk, a mozdulatlan kaktuszfák némán őrzik a titkot. A közeli telepesek gyanúsíthatok. Azt mondják, aki egyszer már megkóstolta a galápago húsát, mindig vásik rá a foga. Eszembe jutnak Porter kapitány szavai: „Egyetlen állat sem szolgáltat egészségesebb, ízletesebb és porhanyósabb falatokat, mint a galápago. A legszebb zöld tengeri teknős úgy viszonylik hozzá, mint a főtt marhahús a finom borjúsülthöz. A galápagók húsa olyannyira zsíros, hogy sem vaj, sem szalonna nem szükséges a kisütéséhez. Kiolvadó zsírjának aromája teljesen az olívaolajéra emlékeztet.” Nem csoda ezek után, hogy az ínyenc Porter maga is kegyetlen irtást végzett a teknősök között. 57
