Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 9. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 1991)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK - Teleki Pál a földrajztudományról (i. Bartha L.)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK TELEKI PAL A FÖLDRAJZTUDOMÁNYRÓL Részlet abból a dékáni beszédbe)!, amelyet Teleki Pál a közgazdaságtudományi kar évnyitó nyilvános ülésén mondott el 1931. szeptember 14-én (T. P.: Európáról és Magyarországról c. könyvébéíl, Bp.,é. n. [1934] 127-129. PP) A földrajz világos példája annak, hogy egy tudomány felfogásban, sőt tartalmában, valamint céljában az emberi értelem és ismeret fejlődésének korszakaiban hogyan alakul át és módosul. Ez minden tudományra áll. de a földrajz talán egyike a legszembeszökőbb példáknak. A földrajz azon ismeretek összessége, amelyekből földünk - és ezalatt főként annak felszínét értjük - képét s a rajta folyó életet meg tudjuk rajzolni. Az emberek nagy részénél, tömegeinél, főleg régen, a földrajz a föld területeiről, országairól való ismereteinknek mintegy gyűjteménye, anyaghalmaza. Ugyanezt mondhatjuk a tudományról is az analisis és adatgyűjtés korszakaiban, aminő pl. a XIX. század volt, csupán részletesebbek, pontosabbak az adatok és az érdeklődés sok olyanra is kiterjed, ami az átlagembert nem érdekli. Gondolkodóbb főknél és a tudományos synthesis, a philosofiai elmélyülés korszakaiban, mint aminő a XX. század eleje, a földrajzi tudomány a földről való ismereteink synthesise, szerves egysége. Az analysis korszakaiban a földrajzi tudományágakat, különálló, fokozatosan mind önállóbbakká fejlődő »segédtudomanyokat« fejleszt - mint az oceanográfiát, a tengerek, a biogeográfiát, a növények és állatok elterjedésének, a geomorfológiát, a domborzat kialakulásának tudományát stb. - A synthesis korszakaiban a földrajz maga nő, mint a philosofiával szemben önállóan, a »segédtudományokkal« szemben egységesen felfogott sajátos tárgyú tudomány. Virágzik, sajátos önálló tárgyát fejleszti, a földfelszínnek mint egységes élő valóságnak meglátását. A XIX. században az evolutionismus és a természet- és történettudományok egymásra hatása megtanított a dolgokat fejlődésükben meglátni, - minden jelenséget, mint valamely fejlődés pillanatnyi megjelenését, phasisjelenségét felismerni. A tudományok erős differentiálódása és átszövődése és az a körülmény, hogy sok tudomány ugyanazokkal a tárgyakkal, ha különböző, de érintkező szempontokból is foglalkozik, valamint a XIX. század megfigyeléseinek minden képzeletet felülmúló sokasodása szükségszerűen odavezetett, hogy az emberi elme vágyik mindezt a megfigyelést és ismeretet összeegyeztetni és egységes képben meglátni. Vágyik az ember újonnan megszerzett rengeteg ismeretein építeni fel világfelfogását, ha az nem is más aztán, mint egy új probléma, amely újra új kérdésekel teremt és új részletkutatásra késztet. Lassankint megtanultuk a földfelszíni élet összes jelenségeinek egyetlen életfolyamatba tartozását megismerni. Ennek a gondolatbeli synthesisnek eredménye, hogy a földrajz a XX. században ismét saját maga fejlődik mint centrális összefogó tudomány -, hogy a XIX. században ki fejlődött résztudományok segítségével ugrásszerűen átalakul és a földfelszíni élet élettanává válik. Az ember téved, ha azt hiszi, hogy a földtől, természettől való függése technikai és tudományos felkészültsége által kisebbedik. Bár az új anyagoknak és eszközöknek felhasználásával az élet sok vonatkozásban függetlenedik, általában mégis szükségleteinknek sokasodásával éppen ellenkezőleg az ember mind sokoldalúbban függ. A modern ember nem válik függetlenebbé a természettől, de az ember szerepe és jelentősége a természetben, a földfelszíni életen belül, ezen összélet szempontjából fontosabbá lesz. A társadalmasodott, észben, eszközökben megerősödött emberiség az egyetemes életnek befolyásban megnövekedett tényezőjévé, egyes helyeken irányítójává válik. Mint mi geográfusok mondjuk: a domináló tájtényezők egyikévé válik. Tehát egyrészt növekszik az ember jelentősége a földfelszíni összélet szempontjából, másrészt növekszik a földi összélet és mind több jelenségének, anyagának jelentősége az ember szempontjából. És a földrajztudomány körében, amely a XIX. században erősen természettudományi, a XX. századdal az ember jelentősége növekszik, az ember-földrajz előtérbe nyomul. Közzétette: i. Bartha Lajos