Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 7. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 1989)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK - Múzeumalapítási kísérletek Érden (Kovács S.)

MŰZEUMALAPÍTÁSI KÍSÉRLETEK ÉRDEN A múzeumlétesítés eszméjének megszületése Érden nem a mi intézményünk, a Magyar Földrajzi Múzeum gondolatával egyidős, hanem jóval korábbi időkre nyúlik vissza, nevezetesen a két világháború közötti korszakra, a 30-as évekre tehető. Már ekkor voltak olyan tiszteletre méltó, de sajnos hamvába holt kísérletek, amelyek azt célozták, hogy Érdnek önálló múzeuma legyen. Amíg azonban a közelmúltban sikeresen múzeumot megszervező Balázs Dénes geográfus-író egy országos összefüggésbe, az egyetemes tudomány kereteibe illeszkedő, még sehol nem létező, magyar földrajztudomány-történeti múzeumban gondolkodott, addig azok a jószándékú, lelkes patrióták, akik Érd múltjával inkább csak hobbiszinten foglalkoztak és nem állt mögöttük országos társadalmi szerv vagy intézmény, a legkézenfekvőbb megoldást: a helyi jellegű muzeális anyagok összegyűjtését, megmentését tekintették életcéljuknak. E téren két kimagasló egyénisége volt Érd történelmének: a geológus Halász Árpád és a tanár Jovicza Ignác. Áldozatos, egy életen át tartó, lankadatlan értékmentő küzdelmük környezetük — elsősorban a helyi hatalom — meg nem értéséből és közönyéből fakadóan kudarcot szenvedett. Megérdemlik, hogy utólag igazságot szolgáltassunk nekik munkásságuk felelevenítésével. , Halász Árpád (1921 — 1985) fiatalon folytatott Érden és környékén öntevékeny geológiai és régészeti kutatásokat. Gyűjtött mindenekelőtt az igen gazdag leletanyagokat rejtő ófalui Sánc-hegyen. Ő kutatta át elsőként 1935-ben a Szidónia-hegyi barlangot, amelynek mélyén számos rézkori és bronzkori edénytöredéket, valamint ősállat-csontmaradványokat talált. (Ezek 1940-ben a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültek, az átvételi elismervény archívumunkban van.) E cselekedetéért csendőri inzultálást is el kellett szenvednie, mivel a Károlyi gróf területét háborította. 1940—42 között, a gátépítéshez kapcsolódván eredményes ásatást végzett a Duna-parton. Kutatásai különösen akkor kaptak nagy lendületet, amikor 1940-ben megbízólevelet kapott az Országos Magyar Történelmi Múzeumtól, hogy annak érdi megbízottjaként működjék. 1941-ben saját költségén címeres múzeumi körpecsétet készített „Érdligeti régészeti és természettudományi múzeum, 1942" felirattal és ezt használni is kezdte anyagok átvételének igazolására. (Ezt a körpecsétet 1984-ben a székesfehérvári megyei múzeumnak ajándékozta.) Megbízólevelét 1942-ben bevonták tőle és múzeuma elismertetését számos kérelme ellenére sem tudta elérni. 1943-ban gyűjteményét a múzeum név viselésétől is eltiltották, és anyagai nagy részét a Fejér megyei múzeum vette birtokába. Fitz Jenő, Fejér megyei múzeumigazgató 1984-ben azonban ezt az anyagot már nem találta múzeumukban. Mindezek ellenére sem hagyott fel Halász Árpád a kutatásokkal, s a háborús eseményeket megelőző években is sokat ásatott és gyűjtött a diósdi mészkőbányában, a sóskúti Zelezna Baba-barlangban és környékén, továbbá az érdligeti strandnál is, ahol futóárokásás közben gazdag régészeti leletekre bukkantak. 1942—43 folyamán több magánszemélytől is vett át anyagokat. Ezek közt volt pl. a sóskúti ötházpusztai kavicsbányából származó több ősmaradvány, de anyagainak nagyobb része nem Érd környékéről, hanem más helyekről (Nagytétény, Mór, Pomáz, Ózd) származott. 1945 után Halász újból kísérletet tett arra, hogy érdligeti lakásán tárolt gyűjteményét védetté nyilváníttassa. Azonban ez a lépése is sikertelennek bizonyult. 1950-ben kérelmét elutasították a szakértőbizottság vizsgálata alapján. Mindez végképp elvette kedvét a további munkától. Hiába kérte felvételét 1952-ben az Országos Magyar Történeti Múzeumhoz, alkalmazására nem került sor. Gyűjtéseinek egy részét 1956-ban azonban a múzeum átvette tőle. Megmaradt gyűjteményét 1958-ban az érdi tanácsnak adta. 1962-ben Jovicza Ignác tanár (1880—1971) kezdeményezte sikerrel Érd tanácsánál egy helytörténeti gyűjtemény létesítését. E célra felajánlotta saját régészeti gyűjtéseit és felvette a kapcsolatot Halász Árpáddal is. Kérte, hogy még meglevő geológiai és régészeti anyagait egyesítse az övével. Erre Halász Árpád — aki 1955 óta Balatonfüreden élt — hajlandó is volt, s kettejük összefogásával nyílhatott meg 1968-ban az akkori Hallá Aurél-féle házban az érdi helytörténeti gyűjtemény Ófaluban. Azonban az általa ápolt és létrehozott gyűjtemény is a szétszóródás sorsára jutott. A törés 1975-ben következett be, amikor Benussi Silvio tanácselnök a múzeum anyagát a gimnáziumba átszállíttatta. Ezzel az érdi helytörténeti múzeum sorsa hosszú időre megpecsételődött, az addig együtt levő anyagot széthurcolták. A gyűjteményből 1977ben a régészeti leletek a Pest Megyei Múzeumba kerültek. Ez azonban már akkor erősen összekeveredett és azonosíthatatlan anyag volt, miként az Tettamanti Sarolta egyik leveléből kitűnik. A régésznő és Halász Árpád levelezéséből tudjuk, hogy ekkor még birtokában volt 10 darab kerámia. 1979-ben a százhalombattai tanácselnök is megkereste, hogy még meglevő gyűjteményét adományozza a létrehozás előtt álló százhalombattai múzeumnak. Erre azonban nem került sor. Halász Árpád számára erkölcsi elégtételt az nyújthatott, hogy több éves levelezéssel elérte: az általa felismert és részletesen tanulmányozott 3 sóskúti kaptárfülkét nem sokkal halála előtt, 1981-ben védetté nyilvánították. A Halász- és Jovicza-féle gyűjtemények java tehát a szélrózsa minden irányába szétszóródott az országban, egy részük pedig Érden kallódik. Újra összegyűjtésük és méltó körülmények közt arra illetékes kezekbe adása, megőrzésük és közkinccsé tételük Érd lakosai számára a jövő feladata. Kovács Sándor